Emberek a pincefaluban

A visszajáró lélek pincéje

Legyen neked is pincéd


Gál Vali - csak így, Valiként jelölték meg nekem, akiről semmit nem tudtam, amíg el nem kezdtünk beszélgetni. Így aztán épp csak sejtéseim lehettek róla, hogy bizonyára azért nem Valéria áll a cédulán, amire a telefonszámát is feljegyezték, mert nem a szigorú, komoly hivatalosságáról közismert, inkább közvetlen, népszerű embere lehet a Strázsahegynek, akit minden különösebb faxni nélkül lehet a keresztneve becéző formáján is emlegetni és szólítani.

Gál Valéria, legyen neked is pincéd
tovább

Szavak, szőlőkről és szenvedélyről

Szőlőhegyre nem vizet inni járnak az emberek - mondhatná bárki, ha a pincéket és a vizet egyszerre hallja emlegetni. De mert a víznek volt világnapja éppen, amikor Viczián István monori szőlősgazdával váltottunk szót a pincehegyről és a szőlőskertekről, mi mással kezdtük volna, mint éppen a vízzel. Mert ugyan a Kultpincében is a lehető legritkábban fordul elő, hogy valaki vízzel múlassa ráérő idejét, azt azonban bárki beláthatja, hogy a vízre elengedhetetlenül szükség van ott is. A szőlő ugyanis vizet iszik, de a permetezéshez, a hordómosáshoz és a tisztogatás egyéb műveleteihez kút és  víz kell. Méghozzá vízből nem is kevés.



tovább

Czeglédi György hegybíró pincéje

Czeglédi György borospincéjét ki sem lehetne kerülni: az Orbán szobor felé menet már messziről látni a ligetes mögött felívelő domboldal szép szőlősorait, a domb tetején a zöld zsalugáteres, formás épülettel.
Nem is olyan régen még romos volt ez a ház, be is tévedtünk akkoriban az udvarára, sajnálkoztunk, milyen kár érte, s hogy milyen jó lenne, ha szépen rendbe hozná valaki.

Czeglédi György lett ez a valaki. Hét éve vásárolta meg a gazdátlan, valaha a Ringeisz család tulajdonában lévő birtokot, s teremtett azon olyan szépet, hogy belekerült egy idén kiadott képeskönyvbe is, a Magyarország ezer csodája című kötetbe.

Czeglédi György hegybíró
tovább

Lukácsyék pincéje

Ha az ember a Corvinus Egyetem szőlészeti tanszékének docenséhez megy látogatóba, aki mellesleg több évet töltött Chilében azzal, hogy egy ottani egyetem borászati képzését segítsen megalapozni – mi meg legfeljebb a móri árokig jutottunk – kicsit meg van szeppenve a beszélgetés mikéntjét illetően.

Amikor aztán két jókedvű ifjú fogadja a pinceajtóban – dr. Lukácsy György és az Öccse, Zoltán – s az első percekben elhangzik a „mámor” szó, meg lehet nyugodni.

A mámort – a bor fogyasztásával mégiscsak törvényszerűen, mondhatni lényegileg együtt járó tudatállapotot – a vendégváró pincékben eddig még nem hozta szóba senki. Megemlíttetett a hagyományőrzés, a technológia, a szőlőfajták sokasága, a gyümölcsös, füstös, súlyos és könnyed ízek, de a mámoros élvezet rendre kimaradt. Most meg Lukácsy György magától értetődően kijelenti:

 Elvégre a görögök is azért itták a bort, hogy közelebb kerüljenek az istenekhez!


Lukácsyék

tovább
1 2