Kiss Péter, akit a város lakói műkőkészítő vállalkozóként tartanak számon, soha nem akart műkőkészítő lenni. Erdész, vagy agronómus ellenben nagyon is, így hát a ceglédi mezőgazdasági technikumba jelentkezett, ahová fel is vették. Csak hát augusztusban kiderült, hogy családi okok miatt mégsem tanulhat tovább. Ráncolta a homlokát az osztályfőnöke nagyon erősen, de ő sem tehetett mást, mint hogy azt tanácsolja:

 - Kisfiam, a Kele Pista bácsi keres betonost. Próbálkozz nála.

Így kezdődött, 1964-ben.

Később azért, amikor már módja volt rá, letette a kertészeti szakérettségit Kiss Péter, de akkor már kifejezetten a szőlő miatt.

 Ahogyan megyünk állomásról állomásra, életútját történetmesélés közben végigkövetve, világosan látszik, amit mindig utólag szokott az ember észrevenni: a veszteségekről nagyon sokszor kiderül, hogy nélkülük a nyereség sem következett volna be.

 Kiss Pétert a nagyszülei nevelték. Most is elcsuklik a hangja, amikor azt mondja, haló poraikban is áldja őket, mindent nekik köszönhet. Annak azonban, hogy a szülei egy vallási gyülekezet elvakult hívői voltak, azt köszönheti, hogy a sorkatonaság idején ő emiatt megbélyegzettnek számított, így csak az ásós-lapátos alakulathoz vonultatták be. Ahol aztán mégis olyan sora lett, hogy jobbat nem is kívánhatott volna. Akkorra már megvolt az érettségije, amivel az alakulatnál mindössze hárman dicsekedhettek ezzel, ami aranyéletet jelentett. Színházbérlettel hetente kétszer-háromszor is színházba mehettek, s csak azért nem járt haza Pestről Monorra minden áldott nap, mert még nem udvarolt, nem volt kiért. De így is megoldotta, hogy a nagyszülők földjén négyszázhetven négyszögölnyi kordonos szőlőültetvényt telepítsen sajátkezűleg, s a nagymama beleegyezésével azon a nyáron a Czellaó-pincét is megvehesse.

A leszerelő bulit '73 decemberében már ott tartották.

 De korábbi emlékek is a hegyhez kötik Kiss Pétert. Az anyai nagyszülei a Strázsa legutolsó, akkoriban Bekker dűlőként számon tartott területén laktak egy szoba-konyhás, földpadlós kis házban. Ma is megvan, „nagyanyám gunyhójaként” emlegeti az unoka, de tisztelet van ebben a becézésben, nem  lesajnálás. Szépen állja az idők viharait, bár ma már nem lakóházként tartja a család, inkább csak tiszteletből. Oda született Kiss Péter édesanyja és három testvére, a nagymama pedig ott élt egészen 84 éves koráig, és csak élete utolsó fél évére költözött le a lányához.

A Bekker nagypapát „hangos Bekkerként” ismerték a környéken, mert akkora hangja volt, hogy ha a hegy tetején elkiáltotta magát, azt még Monoron is hallották. Pincéje nem volt, csak a ház végén egy kamra, abban tartották a kis szőlőjükből kikerült bort.

 A másik nagyapának pedig amiatt nem lehetett pincéje, mert ugyan nagyon jó ember volt, csak éppen  nem ismerte a mértéket. A nagymamának kellett kordában tartania őt.

Kicsit megállunk itt az emlékezésben, mert most meg nekem jut eszembe: a Pincefalu internetes oldalára szánt portrék között talán az ötödik pincetulajdonossal való beszélgetés után villant belém a felismerés, hogy a hegyen a nagyivóknak nincs pincéjük egyáltalán. Inni feljárnak ugyan, de boroshordó egyiküknek sem jutott.

 - Hogy is tudna megbirkózni egy mértéket nemismerő ember azzal, hogy van három-négy hektó bora, negyven-ötven liter pálinkája?- teszi fel a szónoki kérdést Kiss Péter, mert hát nyilvánvaló a válasz: sehogy.

Ő a maga pincéjét azért adta el , mert 1981. június 2.-án megszületett a fia, neki pedig el kellett döntenie, hogy ha a kisiparosságot gyakorolja teljes emberként – amit másként nem is lehetett – akkor a rengeteg munkát igényló szőlőt el kell adnia. Így lett.

Volt néhány álmatlan éjszakája emiatt, de utóbb megint csak bebizonyosodott, hogy mennyi mindent  veszített volna, ha nem így történik. Körbecsavaroghatta például a világot.

 Aztán egyszer csak meglett az új pince is, amikor már a családi ház körbe volt betonozva, és ott annyira a szakmáról szólt minden, hogy több volt a cement, mint a virág.

Hogy a feleség biciklire pakolhassa gyereket, s tíz perc alatt kint legyenek a zöldben, ezért kellett a hétvégi ház a Laposhegyi telken. Ami persze pince, szőlő és saját bor nélkül nem lenne az igazi. Mert Kiss Péter szerint a bor bizalmi kérdés, és ő már csak abban hisz, amit la saját szemével át a darálóból kicsöpögni.

Húsz éve maga készíti a borait.

És van egy kőasztal is a pince mélyén, ami kis időre megállítja a lélegzetét annak, aki látja. Az országban domináns kértféle kőből van összerakva, süttői mészkőből és tardosi vörösmárványból. A kétféle kő lelőhelye közt úgy öt kilométernyi távolság van. És harmincmillió év.

Akit itt megérint az idő, az a pincéből a felszínre érve kissé megilletődve szemléli a fenti világot. Ha túl sokáig nem is, egy kis ideig egészen biztosan.