Amit aztán élethosszig lehet ismételni, öregdiák-találkozók során. De még olyasmi is megeshet, hogy akik az ilyentájt különösen sokat emlegetett életutakon menet közben valahogy szem elől tévesztették egymást – utcabeliek, hajdani baráti – és gyerektársaságok – azok most, a ballagó diákok vonulását látva erős késztetést éreznek feleleveníteni a régi szép időket.
Az idők ugyanis, ha régiek, előbb-utóbb általában megszépülnek. Csak éppen jól meg kell érniük hozzá, mint az óbornak.
Ma már én sem neheztelek hajdani osztályfőnökömre, aki – bár neki köszönhetem a magyar nyelv-és irodalomban megszerzett tudásom kimozdíthatatlan alapjait – az emlékkönyvembe ballagáskor ezeket a nehéz sorokat írta - melyek többségének aztán, akarva-akaratlan, rendesen meg is feleltem, noha az életet nem mindig célszerű szófogadó diákként élni.
Reményik Sándor: Akarom
Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.
Az időknek azonban, ahhoz, hogy idővel vagy megszépüljenek, vagy a megbocsátás köde boruljon rájuk, szerencsére változniuk is kell. Így eshetett meg most, hogy a családom ballagóvá érett ifjú tagja már maga választotta a verset, amit a tarisznyájába tesz. Ez pedig így szól:
„Akarok! Egy kemény, rövidke szó.
Ebben benne van az egész életem.
E szó mögött sok nehéz harc rejtőzik,
E szó mögött még sokat könnyezem,
De történjék bármi, Ha az egész világ fog ellenállni,
Vagy ha egyedül is maradok,
Mindent legyőzve, mégis: akarok!”
Vivát az indulóknak!