A monori sírkertektől a pincehegy csak egy ugrásnyira van, következésképpen a kérdés teljesen életszerű: miért is ne lehetne temetőlátogatást követően kiszaladni a pincébe.
Nálad van a kulcs? – teszi fel a költői kérdést a megszólított, hiszen a pincekulcs minden valamirevaló pincetulajdonosnál, minden esetben kéznél van. Úgyhogy mennek is, s leereszkedvén a pince hűvösébe, csak óvatosan kóstolnak. Kint ugyanis rettentő meleg van, a gádorból felérve hamar fejbe csapná az alkohol a vigyázatlanul a kelleténél több bort fogyasztókat. Tehát épp csak egy cseppet a fehérből, s alig valamivel többet a sillerből. Csak mert olyan jó pincehideg, és kellemesen savanykás.
Közben jól esik diskurálni, felemlegetni a régi időket. Azokat például, amikor a nyitott ajtón át behallatszott a szomszédok pincéjébe néhai Herda Kálmán hangja, aki ha rákezdett a Rózsalevél– re a Kalotaszegi madonnából, Sárdy János bizonyára megfordult a sírjában: ki merészeli őt ilyen tökéletes hűséggel utánozni?
Herda Kálmán egyébként is megjegyzésre érdemes személyiség volt. Részint a hat gyermeke felett érzett büszkesége miatt, másrészt, mert rendkívül barátságos és szeretni való embernek bizonyult, aki mindemellett tele volt energiával és ötletekkel. A Forrásdűlőben lévő szőlőskertje közelébe kivezényelt egy markológépet, hogy a gazos laposba mélyíttessen egy tavacskát. Az eltömődött forrásnak annyi ereje mindig akadt, hogy alulról felszivárogtassa a vizét, s az esők, a talajvíz is besegítettek, hogy Herda Kálmán tava ne apadjon el a legmelegebb nyárban sem. Abból a vízből kényelmesen meg tudta permetezni a szőlőjét, de nem sajnálta másoktól sem.
Amikor pedig a vízen megjelentek a szomjas madarak, közöttük egy gólya is, Herda Kálmán kifejezetten boldog volt, hogy ez az ötlet eszébe jutott.
A Herda Kálmánra való emlékezés után szóba kerülhet a pince mélyén az is, hogy a régóta nem létező tavacskához közel szőlőt birtokló Szirtes István – Szirtes Ádám színművész tesvérbátyja és az ő felesége, Csöpike - ugyancsak jó szándékkal állítottak pihenőpadokat, asztalt, még egy hintát is az arra járók örömére, a zöldellő laposban. De akik nem pihenni, kikapcsolódni jártak fel a hegyre már akkoriban sem, egykettőre lerombolták, széthurcolták e pihenőhelyet.
Ám ha már Szirtes Ádám szóba jött, fel lehet emlegetni azt is, mint kapott szárnyra időről időre a hír, miszerint valamely híres ember vett itt magának pincét. A Pest megyei Hírlap monori mutációja – a Monor és vidéke - kezdő újságírói napokig loholtak, hogy felleljék egy ilyen hír nyomán Sztankay István színművészt, akit többen is láttak, amint a frissen vásárolt szőlőjét kapálja. De nem találhatták, mert kacsa volt ez az értesülés is, miként a többi hozzá hasonló, noha nyilvánvalóan jó szándékú híresztelés: annyira jó lett volna, ha a helyiek által szeretett helyhez egy híresség is kötődik. Nagyban növelte volna e tény a hegy ázsióját. Azért megfordultak a hegyen hírességek, nem is kevesen.
Magócsi Lajosról – aki nem csak lakatos, kútfúró, feltaláló volt, hanem nóta- és rigmusszerző is – pincéjéről nem beszélve, ahol viszont a nótaénekesek legjavát látta vendégül, Vörös Sáritól Solti Károlyig. Tánczenészek az ő pincéjében nem jártak, nála kizárólag cigányzenére lehetett mulatozni, de azt azután emlékezetesen.
Oláh István, a gimnázium igazgatója legendás hírű borát ugyancsak több neves vendég, jeles személyiség megkóstolhatta – miként az iskola 60. évfordulója kiadott jubileumi évkönyv visszaemlékezéseiből is kiderül. Amúgy pedig éppen ebben az intézményben alakult meg a Monor Környéki Strázsa Borrend, s a borversenyeket is évekig itt rendezték. Az irodalmi színpad diáktársulata állandó szereplőnek számított vagy tizenöt éven át a helyi Orbán- és Márton-napok programjain.
Hogy sztár, celeb mindezidáig mégsem vett szőlőt vagy pincét a Strázsán, talán nem is érdemes túlságosan sajnálni.
A nótakedvelők jól elvannak helyi baráti társaságban is.Talán Magócsi Lajos veje, Petrik Sándor mérnöktanár tud erről a legtöbbet, aki hatvan éve muzsikál a mulatás kedvű monoriaknak. Akik olyankor elfogyni látszanak, de valahogy mindig „újratermelődnek”.
Kugel György – akinek neve a borrenddel számos, általa kitalált, bonyolított, szponzorált rendezvénnyel is összefonódik – például azt meséli: ha neki valaki negyvenéves kora előtt azt mondta volna, hogy majd pincét vesz a hegyen, ahol bort készít, és nagy élvezettel hallgatja a nótázókat, hát körbekacagja az illetőt. Ehhez képest most, hatvankét évesen, pincéi vannak, bort készít és nem csak kifejezett élvezettel hallgatja a nótázó társaságokat, hanem arra is rádöbbent, hogy ezeket a nótákat ő maga is ismeri. Az édesanyja annakidején tagja volt egy dalárdának, s alighanem otthon is folyton énekelgetett, mert Kugel Györgyben megőrződtek, s most váratlanul szépen előjönnek a dallamok és a szövegek. És úgy gondolja: nagy kár, hogy ezek a dalolgatós hétköznapok a ma emberére egyáltalán nem jellemzőek.
A nagymamáknak még egyszerűbb volt a dolguk. A néprádióval együtt dalolgathattak, vagy az előző este a kultúrházban a Déryné színház, netán a kecskeméti színészek tájelőadásában halott operett betétdalait fújták. Egészen a következő színházi alkalomig lehetett utánozni Gyólay Viktóriát, a primadonnát, s énekelni teljes átéléssel nagymosás közben otthon, a fateknő mellett, a nagyherceg belépőjét a Sybill című nagyoperettből. Vagy azt, hogy „Illúzió a szerelem…”
A pincék közt is megszólaltak ezek az operett dalok, de a magyar nóták, a műdalok is olyan gyakorisággal áradtak a néprádióból, hogy az ötvenes, hatvanas években cseperedő gyerekek emlékezete is könnyedén megőrizhette őket.
Később, az Illésen, az Omegán, a Metrón, s a helybéli Nautilus meg az Ezüst Csillag zenekarok nótáin és bulijain eszmélő generáció időnként rendesen összezavarodni látszott. Mert bár, éjszakai buszjárat híján, akár télvíz idején is hazagyalogolt egy-egy gombai, péteri vagy pilisi táncos összejövetelről Monorra, néha zsigeri késztetést érzett, hogy felmenőihez hasonlóan, ő is mulatni próbáljon a Strázsahegyen. Ahol Ringeisz Józsi bácsi a borával, a házi sonkájával, kolbásszal, szalonnával és a sütögető alkalmatossággal szívélyesen állt a magukat előre bejelentett vendégek rendelkezésére. És olyan jókat tudott mosolyogni, amikor kiderült, hogy bár ezekre a mulatságokra vittek magukkal az ifjak gitárt is, s roppant mód igyekeztek, mégsem tudtak igazán mulatni.
Megöregedve – ezt a Pertik Sándor tanúsíthatja – többségük mégis úgy tud magyar nótára vigadni, hogy kirúgja a ház falát is.