Mindössze annyit tudtam, hogy a Monoron tavaly pince kategóriában is meghirdetett szépségverseny – amely a város szépítésére való törekvést és annak látványos eredményeit díjazta – Kriskó András pincéjének nagy elismerést hozott: övé lett a legszebb.

A pincék csinosítgatása nem megy éppen ritkaság számba a hegyen, de talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy nem számít általánosnak a legízlésesebb építészeti és burkolási technikák alkalmazása, az ötletes, hangulatos dekorálás.

Kriskó András és felesége azonban eleve azzal a szigorú elhatározással láttak neki a felújításnak, majd végül rendezték be a pincéjüket, hogy oda nem kerülhet egyetlen, otthonról kiselejtezett darab sem „ a pincébe még jó lesz” alapon, mint ahogyan az a hegyen meglehetősen bevett szokás.

 Csak hát előbb, ugye, venni kellett egy pincét.

Ami Kriskó Andrástól eleve nem lehetett idegen, hiszen ő Egerben született. Noha az is igaz, hogy már kisgyerek korában Üllőre költözött, ott kapott ugyanis iskolaigazgatói állást az édesapja. Monorral pedig, azon belül is a kihagyhatatlan pinceheggyel akkor ismerkedett meg, amikor udvarolni kezdett. Leendő apósának pincéje volt ott, ahol kellemes társasági élet, fiatalos pincebulik résztvevője lehetett a vőjelölt is. Akinek azonban a saját pince akkor még nemigen jutott eszébe.

Fiatal házasként már inkább. Később pedig, amikor kosárlabdacsapat tagjaként- amely csapat öregfiú -szekcióját ma is erősíti – hol egyik, hol másik jó barát pincéjében gyűltek össze győzelmet ünnepelni, vagy csak éppen együtt jól érezni magukat, már gyakran előkerült a kérdés: te nem akarsz pincét?

 Útnak indult hát a feleségével keresni egy megfelelőt, és olyan hamar rá is akadt, hogy azt nehéz lenne véletlennek nevezni. Egy idős házaspár szeretett volna megszabadulni tőle, kiírta hát az ajtóra, hogy eladó. A pénzre is szükségük volt, nem kértek sokat, sőt.

A vevő így visszagondolva is meglepődik, milyen „veszedelmesen olcsón” jutott hozzá.

A felújítás, bár gondosan és a  minőséget szigorúan szem előtt tartva zajlott, ugyancsak nem emésztett fel különösebb anyagi erőket, lévén, hogy a friss pincetulajdonos Kriskó András a barátaival szinte minden munkát elvégzett. Még a tetőfelújítást is. Jóformán csak a belső kőművesmunkához, a gádor kitéglázásához kellett szakembert hívni.

A berendezéshez is úgy kezdtek hozzá, hogy oda nem kerülhetnek kiérdemesült székek, kinyaklott lábú heverők. A hely ennél többet érdemel – gondolták, és fél évig vadászták az internetes portálokon az eladó antik bútorokat, étkészleteket, evőeszközöket. Lett is végül olyan komódjuk, tálalószekrényük asztaluk, padjuk, és más szép tárgyaik, hogy azok szépségét, eleganciáját senki nem állja meg szó nélkül – meséli a házigazda, hozzátéve, hogy ez talán szerénytelenül hangzik, de nem felvágni akar vele. Azt ugyanis nem sokan tudják, hogy a herendi készletre is milyen potom áron bukkantak rá, és van olyan míves darab, amihez ezer forintért jutottak.

 Részben kitartás és szerencse kérdése is volt, hogy most olyan pincéjük van, aminél szebbet nem sokat látni a széles környéken – hallgatom a  szerényen kezdődő, büszkén végződő mondatot.

 De ezt az eleganciát nem azért teremtették, hogy a széltől is óvják. Nagyon szeretnek itt időzni a családdal, a barátokkal, kisebb és nagyobb társasággal.

 Idővel arra is rájött - adja tovább Kriskó András a pincebulik egyik nagy tanulságát – hogy társasági összejövetelek helyszínéül ideálisabbat el sem lehet képzelni egy pincénél. Ha ugyanis az összejövetelt otthon tartják, amikor már mindenki hazaballagott, akkor a házigazdának még össze kell rámolni, rendet rakni, elmosogatni, kiszellőztetni. A pincében meg elég rácsukni a felfordulásra a pinceajtót, aztán másnap kipihenten visszaállítani az eredeti állapotokat. Nincs ennél praktikusabb.

  Csak boroshordót, azt nála ne keressek – nevet a pincetulajdonos- erdész a borászkodását óvatosan firtató kérdésen. Neki ugyanis csak palackos borokból van egy egyelőre nem túl nagyszabású gyűjteménye. Ha bármilyen jubileumra, ünnepre bort kap ajándékba - márpedig kap - akkor azt hogy vinné már a spájzba, hiszen neki végül is van egy borospincéje.

Tavaly a lánya doktorrá avatása alkalmából nyithatták volna ki a legértékesebb palackot, amit még a szárazhegyi pincegazdaság tulajdonosától, a fájdalmasan korán elhunyt Tóth László Ladától kapott ajándékba. De úgy adódott, hogy csak most koccinthattak ezzel, a fia sikeres államvizsgája alkalmából: Bence erdőmérnök lett.

És hol másutt ünnepelték volna, mint a szépségek pincéjében.