Akkor most nézzük a fánk igazi történetét!

Több vallás kultikus süteménye között találunk fánkot. Az izraelita ünnepek gasztronómiai szokásaiban a Hanuka ünnep ideje alatt fogyasztott fánknak régi történelmi háttere van.
Kr.e. 168-ban IV. Antiókhosz Epiphanész, szeleukida uralkodó a jeruzsálemi Szentélyben, Izrael legszentebb helyén oltárt emelt Zeusznak és egy disznót áldozott fel rajta. Izrael népe ezt a szentségtörést nem nézte tétlenül. Matitjahu (Matatiás) nevű főpap és fia, Jehuda Makabi (Makkabi Júdás) vezetésével felkelés tört ki. A harcok három és fél éven át, Antiókhosz haláláig tartottak. Jeruzsálemet fél évvel hamarabb, december környékén sikerült visszafoglalni. A Törvény előírta a megszentségtelenített Templom megtisztítását, ami nyolc napig tartott. Ehhez azonban rituálisan tiszta olajra volt szükség, hogy nyolc napig táplálni tudják vele a lámpások lángját. Felkutatták az egész Templomot, de csak egy napra való olajmennyiséget találtak. Nem tudtak mit tenni, feltöltötték vele a lámpásokat. A hagyomány szerint az olaj – csoda folytán – kitartott a nyolcadik nap végéig. Erről a csodáról emlékeznek meg az izraeliták az olajban sült fánk fogyasztásakor.

Manapság már nemigen látni a szőlősorok közt, vagy a hiányzó tőkék helyén vetett, palántázott zöldségnövényeket. Ámbár lehetséges, hogy vannak ott répák, paradicsomfák, tökök még mindig, csak épp a fényképeken nem látszanak, mert azok mindig simára horolt-gereblyézett pásztákat mutatnak.
Az a történet azonban, amit Csilló Mihály kántortól ismerhetünk, még azokban az időkben játszódott a pilisi szőlőkben, amikor a monori Strázsahegyen ugyancsak nem számított ritkaságnak, hogy levesbe valót is termeltek a pincék környékén.

A dióból készült italok eredete a többezer éves múlt homályába vész. Az emberek írni még nem tudtak, de dióbort, diólikőrt inni már igen. Írásos feljegyzés ezért nem maradhatott fenn a korai diós italokról. Legfinomabb italaikat már dióból, zöld dióból készítették.
Ebben a témában Európában a legelső hiteles feljegyzéseket a Római Birodalom légióinak katonai vezetői készítették, és jelentették haza, Rómába. Amikor az isteni Cézár légiói meghódították Britanniát, az egyik primitív brit törzsről feljegyezték, hogy harcosaik festették testüket.

Nem, tisztelt Kollégám, tetoválni nem tetoválták, annyira nem voltak primitívek.

Nos, ezeket a harcosokat, és rajtuk keresztül az egész törzset nemes egyszerűséggel "festetteknek", latinul Pikteknek nevezték el. Érdekességük okán szokásaik is pontos feljegyzésre kerültek. Tudjuk róluk, hogy vallási hiedelemvilágukban a természeti vallási formák közül különösen a fák iránt éreztek vallásos tiszteletet.

Hosszú volt a fánk útja, amíg megszületése pillanatától eljutott a monori Falánk Fánkfalók Találkozójáig
Úgy tartja a fáma, hogy dolgozott a császári udvarban egy udvari pék, bizonyos Cäcilia Krapf nevű asszonyság, akinek a nevéhez kötődik a fánk megszületése. Egy nap ugyanis Cäcilia asszony a férje konyhai botladozásain olyannyira feldühödött, hogy mérgében egy maroknyi tésztát hajított az ura felé. Ám az célt tévesztett, és egy zsírral teli, sercegő serpenyőbe pottyant. H valóban így történt, ekképp indult világhódító útjára az édesség, amelynek Cäcilia Krapf lett névadója (Krapfen=fánk).

Ma már vidéki ember sem mind mondhatja el magáról, hogy látott életében disznóvágást. A legifjabbja malacot sem . Ez utóbbit onnan tudom, hogy a szomszédos falucska óvodájába a hagyományőrző napra Magfalváról adtak kölcsön egy mangalicát. Hadd lássa az is, aki eddig csak hurkát látott. 
A tekerős, fával üzemeltetett disznópörkölőt pedig, ami jó ideig egy monori hentesüzlet dekorációjaként lógott a vevőközönség feje felett, sokan fel sem ismerték.