Erős túlzásnak tartom a hasonlatot. A szőlő genetikai állományába az ember már akkor belenyúlt, amikor elkezdte nemesíteni, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy kiszelektálta a magasabb cukortartalmú és intenzívebb ízvilágú egyedeket. A cél az volt, hogy az ember számára hasznos tulajdonságokat erősítsük, ezzel párhuzamosan viszont bizonyos tulajdonságok, így például az ellenállóképesség, óhatatlanul gyengültek. Így amikor felfedezték Amerikát és onnan behurcolták a lisztharmatot, a peronoszpórát és a filoxérát, az európai szőlőt és a termelőket ez teljesen felkészületlenül érte, a következmények pedig katasztrofálisak voltak. Ezekre a kihívásokra idővel többféle válasz adódott. A filoxéra problémáját a termesztéstechnológia változtatásával oldottuk meg, ma amerikai szőlőfajokból származó alanyokra oltjuk az európai fajtákból telepített ültetvényeket. A másik két kórokozó ellen idáig jobbára vegyszerekkel védekeztünk, azonban néhány évtizede már adott a lehetőség, hogy a növények ellenállóképességét nemesítéssel javítsuk. Azt gondolom, hogy a világ szőlőtermesztése és borkészítése fordulóponthoz érkezett. Az elmúlt 100-120 évben egyértelműen uralkodó volt a vegyi védelem, mert költséghatékonynak és hatásosnak bizonyult, ám egyre inkább látjuk a hátulütőit. Egyrészt a kórokozók is folyamatosan mutálódnak, ellenállóbbá válnak, így egyre újabb és újabb kemikáliákra van szükség. Eközben az évről évre szűkülő szerkínálat és a fenntartható fejlődés iránti jogos elvárás is fokozza a pincészetekre nehezedő nyomást. A szőlészet-borászat túl nagy ökológiai lábnyomot hagy, és az egyre tudatosabbá váló vásárlók ezt nem nézik jó szemmel. Az egyik járható irány az ökológiai és biogazdálkodás. A másik alternatíva lehet a szőlőnövényben található hatalmas genetikai erőforrások mozgósítása, új fajták létrehozása, amiket kisebb ökológiai lábnyommal, olcsóbban lehet előállítani, így versenyképes termékek készülhetnek belőlük.
Erős túlzásnak tartom a hasonlatot. A szőlő genetikai állományába az ember már akkor belenyúlt, amikor elkezdte nemesíteni, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy kiszelektálta a magasabb cukortartalmú és intenzívebb ízvilágú egyedeket. A cél az volt, hogy az ember számára hasznos tulajdonságokat erősítsük, ezzel párhuzamosan viszont bizonyos tulajdonságok, így például az ellenállóképesség, óhatatlanul gyengültek. Így amikor felfedezték Amerikát és onnan behurcolták a lisztharmatot, a peronoszpórát és a filoxérát, az európai szőlőt és a termelőket ez teljesen felkészületlenül érte, a következmények pedig katasztrofálisak voltak. Ezekre a kihívásokra idővel többféle válasz adódott. A filoxéra problémáját a termesztéstechnológia változtatásával oldottuk meg, ma amerikai szőlőfajokból származó alanyokra oltjuk az európai fajtákból telepített ültetvényeket. A másik két kórokozó ellen idáig jobbára vegyszerekkel védekeztünk, azonban néhány évtizede már adott a lehetőség, hogy a növények ellenállóképességét nemesítéssel javítsuk. Azt gondolom, hogy a világ szőlőtermesztése és borkészítése fordulóponthoz érkezett. Az elmúlt 100-120 évben egyértelműen uralkodó volt a vegyi védelem, mert költséghatékonynak és hatásosnak bizonyult, ám egyre inkább látjuk a hátulütőit. Egyrészt a kórokozók is folyamatosan mutálódnak, ellenállóbbá válnak, így egyre újabb és újabb kemikáliákra van szükség. Eközben az évről évre szűkülő szerkínálat és a fenntartható fejlődés iránti jogos elvárás is fokozza a pincészetekre nehezedő nyomást. A szőlészet-borászat túl nagy ökológiai lábnyomot hagy, és az egyre tudatosabbá váló vásárlók ezt nem nézik jó szemmel. Az egyik járható irány az ökológiai és biogazdálkodás. A másik alternatíva lehet a szőlőnövényben található hatalmas genetikai erőforrások mozgósítása, új fajták létrehozása, amiket kisebb ökológiai lábnyommal, olcsóbban lehet előállítani, így versenyképes termékek készülhetnek belőlük.