Lobogó hajú fiataljaik se maradtak tétlenek, a dióital felajzotta kedvüket, és megkeresték kedvesüket. (Hogy ezután mit csináltak, arról nem szólnak a feljegyzések.)
Ilyen éjszakákon - az ital hatására - tündérek és manók keveredtek közéjük, és az emberekkel egy kehelyből itták a sötét diólikőrt. Minderről részletesebben olvashat tisztelt Kollégám Shakespeare "Szent Iván éji álom"-ában.
A későbbiekben, amikor a britek keresztényekké lettek, a papok megengedték ennek a pogány ünnepnek a megőrzését, és beillesztették a keresztény kalendáriumba.
A nyárközepi éjszaka ilymódon történő megünneplésének szokása nemcsak a pikteknek nevezett britek szokása volt, hanem Észak-Európa germán népeié is.
A későbbiekben, amikor a britek keresztényekké lettek, a papok megengedték ennek a pogány ünnepnek a megőrzését, és beillesztették a keresztény kalendáriumba.
A nyárközepi éjszaka ilymódon történő megünneplésének szokása nemcsak a pikteknek nevezett britek szokása volt, hanem Észak-Európa germán népeié is.
A római birodalom végnapjai idején, a VII. század környékén - írják az olaszok - Itáliát a longobárdok rohanták le. Bár én eddig úgy tudtam, hogy ezek a lerohanók a gótok voltak, dehát oly nehéz ezek között a korai germánok között eligazodni. Lehet, hogy az olaszoknak van igazuk, ők ott voltak, én nem.
No, mindegy, a lényeg az, hogy az akkor már keresztény Itáliába a longobárdok behozták pogány hitüket és rejtélyes szertartásaikat. Ezek között a nyárközépi éjszaka megünneplésének szokását is, amit a zöld dió szedésével kapcsoltak össze. Ekkor került Itáliába a Szent Iván éji szellemek, démonok és boszorkányok legendája.
No, mindegy, a lényeg az, hogy az akkor már keresztény Itáliába a longobárdok behozták pogány hitüket és rejtélyes szertartásaikat. Ezek között a nyárközépi éjszaka megünneplésének szokását is, amit a zöld dió szedésével kapcsoltak össze. Ekkor került Itáliába a Szent Iván éji szellemek, démonok és boszorkányok legendája.
A Szent Iván éji diószedés szokása gyökeret vert Itáliában, és tartotta magát a középkoron át, napjainkig is. Olasz vidékeken széles körben elterjedt hagyománnyá vált, hogy a diólikőr olasz változatát, a nocino-t Szent Iván éjszakáján szedett zöld dióból kell készíteni. Az év leghosszabb napjának éjszakáját az olasz gyógynövénygyűjtők "balzsamos időnek" mondják. Hagyományosan úgy tartják, a zöld dió ekkor a legalkalmasabb italkészítésre. Ilyenkor legerősebb az illata, szöveteinek ilyenkor legdúsabb a létartalma, és ekkor leggazdagabb az esszenciális olajokban, hatóanyagokban, vitaminokban.
Ezért sokszáz éven át az olasz falvak asszonyai létrákkal szerelkeztek fel Szent Iván estéjére, zsákszövettel bélelt fonott kosarakat vettek magukhoz, és így tűntek el az éj sötétjében. A falvak határában lévő szebb diófáknál találkoztak össze, és ki-ki szedett egy kosár diót. A létrára mezítláb mentek fel, hogy a párás éjszakában meg ne csússzanak a létra fokán, kiválasztották a legszebb, legépebb diószemeket, és enyhe nyomással, nehogy a hamvasságát vagy a harmatot letöröljék, kicsit elfordítva szedték le azokat, és óvatosan helyezték a kosárba.
Ezért sokszáz éven át az olasz falvak asszonyai létrákkal szerelkeztek fel Szent Iván estéjére, zsákszövettel bélelt fonott kosarakat vettek magukhoz, és így tűntek el az éj sötétjében. A falvak határában lévő szebb diófáknál találkoztak össze, és ki-ki szedett egy kosár diót. A létrára mezítláb mentek fel, hogy a párás éjszakában meg ne csússzanak a létra fokán, kiválasztották a legszebb, legépebb diószemeket, és enyhe nyomással, nehogy a hamvasságát vagy a harmatot letöröljék, kicsit elfordítva szedték le azokat, és óvatosan helyezték a kosárba.
Ezalatt a család többi tagjai a szérűskertekben örömtüzeket gyújtottak, és oda visszatérve az asszonyok földre terített zsákokra rakták ki a szedett diókat, hogy a hajnali harmat is érje őket.
Írásban csak a reneszánsz idején említik újra a diós italokat. Elsőként Castore Durante da Gualdo orvos ajánlotta a dióbort, "Tesoro della Sanitá" (az egészség kincsestára) című művében.