A sebészorvos Sztrizsák doktort életében is legendák övezték Monoron, noha már generációknak fogalmuk sincs sem arról, ki volt ő, sem az akkori egészségügyben tapasztalható ügyes-bajosságokról, amelyek közt Sztrizsák doktornak és kollégáinak, na meg a betegeiknek, persze, életben kellett maradniuk valahogy. A doktor pincéjét azonban a Kadarka soron máig Sztrizsák-pinceként emlegetik a hegyi, és a hegyet járó emberek.

Ezt a pincét vette meg nemrégiben Mészáros János. Nem is kellett sokat változtatnia rajta, hiszen a bolthajtásos bejáratú, zsalugáteres ablakú épület jól beleillik a környezetébe. Épp csak felfrissítette a színeit: a meszelt falak fehéren világítanak, s a faanyagok barnája mélyült sötétebbre az ecsetek nyomán. Amikor elkészült, megkérdezték tőle, mit gondol, hívják-e valaha Mészáros-pincének az épületet. Ő meg elnevette magát, mert eszébe jutott, hogy Herda Tibortól korábban kapott ajándékba egy Mészáros-pince faliratú táblát, amit már rég ki akart tenni a másik pincéjére, csak valahogy sosem került rá sor. Mintha a tábla sorsszerűen a végleges helyére kívánkozott volna. Most aztán eljött az ideje.

Tartottak már ebben a pincében rendezvényt is. A nyári bornapokon pedig vendégváró pinceként egy egri borásznak adott otthont, aki itt kínálgatta az italokat a betérőknek. Ebben az épületben tíz-tizenöten kényelmesen körülülhetik az asztalt - a borrend nagytanácsa is újabb pincével gazdagíthatja összejöveteleinek helyszíneit. A társasági élet színtere lesz, annak van szánva.

 Egy ilyen pince azonban már majdhogynem a megérkezést jelenti a pincetulajdonossá válás útján, ahová egyszer el is kell indulni.

Mészáros Jánosnál az akkor még láthatatlan startvonal Vasadon volt megrajzolva.

 Édesapjának mindig volt szőleje, pincéje is, és bár ez utóbbi meg sem közelítette a strázsahegyi pincék minőségi paramétereit, arra azért jó volt, hogy János - akkoriban még Jancsi gyerekként - minden évben saját kezűleg palackozzon, maga faragta dugóval lezárjon néhány liternyit az újborból, hogy aztán egy év múlva, karácsonykor büszkén ajándékozza meg a pókhálós óborral a családot.

 Borásznak érezte magát olyankor - meséli most – és bár az óbor minőségét nemigen őrizte meg a családi emlékezet, ő úgy tudja, érett nedű lett, örültek neki.

 Aztán úgy hozta az élet, hogy még gyerekként eljutott Berki István pincéjébe, ami köztudomásúlag a téglagyári soron található, és ott a pince mélyének, a hordóknak, s az ezeket körülvevő emberek hangulatának olyan hatása volt rá, hogy megfogadta: egyszer neki is lesz pincéje.

 Ehhez azonban még el kellett telnie egy kis időnek. Az ötvenegy éves Mészáros János ugyan monorinak vallotta magát mindig - hiszen az ő generációja még a monori szülőotthonban született és ott is anyakönyvezték -  de 35 éves koráig Vasadon lakott.  Tizenhat éve költözött át Monorra, s hogy magára nézve végképp érvénytelenné tegye a gyüttment jelzőt, hat évvel ezelőtt megvette az első pincéjét. Ami a téglagyári dűlőben volt, természetesen. Ugyanis a Berki Pista bácsi pincéjében szerzett élmények is az olyanok közé tartoznak, amelyek nem felejtődnek.

 Megvan ez a jó kis pince mindmáig, és Mészáros János tervei között a bortárolásra alkalmas, bevált helyként szerepel. Mert Vasadon az édesapja szőlője még mindig jól terem, abból ő minden évben készít bort, és vesz igazi, minőségi szőlőt is, hogy ne csak könnyű, homoki bora legyen, hanem olyan is, amit versenyeztethet.

 Az édesapja nyolcvanöt évesen a metszést, a talajmunkákat ugyan már a fiára hagyta, de a kötözésből, a kapálásból még mindig kiveszi a maga nem csekély részét.

Hogy a fiú honnan teremt időt magának a szőlészkedésre, borászkodásra, azt már csak amiatt is meg kell kérdeznem, mert a Memo állateledel, a Memo kerékpárszaküzlet cégvezetőjeként, valamint egy gyártó cég ügyvezetőjeként nyilván nincs bővében a szabadidőnek. Pláne, hogy a tavaly decemberi tisztújításkor vincellérből egyenesen a borrend alelnökévé és kancellárjává lépett elő.

Kérdésemre válaszul olyat kell hallanom, ami ugyan a lényegét tekintve nem tér el attól, amit az itt megszólalt pincetulajdonosok korábban már megfogalmaztak – nevezetesen, hogy a sokszínű közösség összetartozása a hegyen zajló élet ereje – de Mészáros János célratörőbben fogalmaz. Ő azt mondja: cégével a város minden jótékonysági rendezvényén jelen vannak, az adományozást ugyanis kötelességüknek érzik. Tenni valamit másokért, ez rendkívül fontos – mondja. Egy civil szervezethez tartozni - ami az ő esetében a borrend – egyszersmind azt jelenti: részt venni abban, ami ellenszolgáltatás nélkül ad valamit a közösségnek. Erre pedig mindig kell, hogy jusson idő.

S ha már így van, az a jó ebben, hogy a jó érzés is kölcsönös.

Mert az, hogy a Sztrizsák-pincéhez tartozó kétszáz négyzetméternyi, két oldalról orgonasorral határolt területen most épp  a talaj egyenetlenségeit egyengetik a Balatonfelvidékről és a Pilisből származó terméskővel, hogy az errefelé sétálgatóknak kellemes pihenőhelyet teremtsenek, annak az is örül, aki majd elüldögél itt a zöldben, meg az is, aki megcsinálta.

Társnak lenni – ez a hegyen valahogy mindig kézzelfogható értelmet nyer.

Talán emiatt érzik magától értődőnek a feleségek is, hogy nem otthon várják a pinceszerről hazatérő férfiembereket, mint nagyanyáik idejében szokás volt, hanem feljárnak a hegyre, és részt vesznek az ötleteléstől a munkáig mindenben.

- Így van ezzel az én feleségem is, ami nekem szintén nagyon jó érzés – jegyzi meg Mészáros János olyan határozottan, hogy eszembe sem jutna kételkedni benne.