Kosztolányi Dezső mindeme dolgok eszenciáját így foglalta össze:
Harminc, negyven közt hejjehujja vérünk,
hetven, nyolcvan közt sok bút-bajt megérünk,
de ötven, hatvan közt nem bánt betegség,
csöndben köszöntjük a nyugalmas estét.
Mögöttem a Vágy, a Csók, Pénz, a Hírnév
és messze-messze a Vénség, a Sír még.
Völgyön-hegyen futok, ha ti rohantok,
elandalítják lelkemet a lantok.
Újbort iszom, mikor jut rész nekem,
sok régi verset fújok részegen.
Ne búsulj Meng-tö, ez a kor az édes,
az ért a vershez, aki hatvanéves.
Az őszi pincehegy színeit főleg
a lányok-asszonyok emlegetik, bár - tanú vagyok rá - észreveszi azt a férfinép
is, csak nem szeret érzelmes húrokat pengetni.
A strázsahegyi őszutó is olyan, mint a festő palettája: színek olvadnak rajta
össze és válnak szét, hol egy okkersárgán, hol egy borseprű-vörösön felejtődik
az ember pillantása.
A szüret zsivajlármája után csend lesz, szinte egyik napról a másikra. Aki
eddig sietett, lelassul: a sürgős munkák elvégezve, ideje a sétáknak, a
szemlélődésnek, a látogatásoknak, a barátkozásnak. Na meg, persze, a
borkóstolásnak.
Erre a nálunk november 11.-én esedékes Márton nap az egyik legkiválóbb alkalom.
Aki többet szeretne tudni arról, mi az a hagyomány, amit ilyenkor sűrű koccintgatással ápolunk, az egyik legnevesebb kulturális blogon belemerülhet:
