Már több évtizede a legnagyobb területen termesztett kékszőlő fajta hazánkban. Jelenlegi termőterülete mintegy 8300 ha. A tokaj-hegyaljai, somlói és badacsonyi borvidékeket leszámítva mindenütt találkozunk vele. Legnagyobb mennyiségben a Kunságon, a Soproni, az Egri, a Villányi és a Szekszárdi borvidéken termesztik. Viszonylag újonnan felfedezett fajtának tekinthető, hiszen a XIX. sz. elején még nem ismerték.
Változó talajadottságok mellett megbízhatóan terem, erőteljes terméskorlátozás mellett a kissé hűvösebb klíma (Sopron) sem válik kárára. Az ásványokban gazdag talajokon és löszön is ad minőségi borokat, sok helyen homokon is terem.
Élénk savú, gyümölcsös bort ad, közepesnek mondható tannintartalommal. Ha éretten szedik, bora kellemesen fanyar, acéltartályos érlelés mellett jó gasztro-bor lehet belőle. Ugyanakkor alkalmas új, kishordós érlelésre is, bár a hagyományos magyar „kékfrankos etalon” a fél-egy évet tradicionális nagyhordóban töltő bor. Mindkét stílusnak vannak követői és barátai a borfogyasztók körében. A Soproni borvidék – sőt: Burgenlandot is beleérthetjük - talán legszebb borait készíti ebből a fajtából. Franz Weninger, aki nagyon alacsony hozamok mellett új kishordós érleléssel, almasav bontott, hatalmas koncentrációjú, mégis selymesen krémes struktúrájú kékfrankost kínál. Szekszárdon viszont megtalálhatjuk a hagyományos eljárással készült, nagyhordóban érett kékfrankost üde, játékos savakkal, finom gyümölcsösséggel, kisebb koncentrációval. Az önálló iskolázás mellett sok cuvéenek is alapját képezi e fajta: a szekszárdi és egri Bikavér boroknak, további számos cabernet házasításnak Villányban.
Forrás:
Rohály Gábor, Mészáros Gabriella, Nagymarosy András
Terra Benedicta – Áldott föld, 2004
Bár az utóbbi évtizedekben a kadarka kiszorult a kék szőlők élmezőnyéből, helyét egy nem kevésbé nagy formátumú, még mindig sokat sejtető fajta , a Kékfrankos vette át. A „piacokét” folytatott szocialista váltófutásban, amelyben a mennyiségi szemlélet abszolutizálása folytán sok hungaricum kiszorult a korábbi élcsapatból, talán az egyetlen szerencsés szerepcsere a kékfrankos és a kadarka között történt. Eredetét homály fedi, s csak a 19. század közepe óta ismert szélesebb körben, de a Sopron környékiek már korábban élvezhették e fajta előnyeit. Nevét egy anekdota szerint a napóleoni háborúk idején kapta, amikor a Sopronban elszállásolt francia katonák a poncihterektől francia frankért vásároltak bort, de azok csak a jobbik fajta, a kék színű frankost fogadták el. „Kékfrankost ide!” – mondták, s azóta hívják kékfrankosnak e szőlőt és borát.
Mivel jól alkalmazkodik a különféle természeti adottságokhoz, majd minden borvidéken elterjedt, mégis egészen különböző, mindig karakteres bort ad. Amellett, hogy a magyar rozék bázisát mindenütt e fajta jelenti, vörösborként is most körvonalazódnak stílusai. A könnyedebb, piros gyümölcsök alkotta, ropogós savakkal bíró, cserfes, játékos irányzat mellett a lényegesen testesebb, robusztus, dohány, kávé és bors jegyeit is felmutató nagyívű kékfrankosok is kezdenek megjelenni. Nem túlzás azt állítani, hogy akár néhány éven belül kiforrhat olyan kékfrankos-irányzat, amely a magyar és nemzetközi viszonylatban is egyaránt felveheti a versenyt a vörösborok világát uraló cabernet-kkel. De nemcsak önmagában, hanem házasítva is kitűnő tulajdonságokat mutat, megtartva markáns karakterét, s a Bikavérek többségének is egyik meghatározó alkotóeleme.
Forrás:
Benyák Zoltán – Dékány Tibor: Magyar borok és borvidékek (26. o.)
Corvina Kiadó, 2003
A Kunsági borvidék pincészetei:
borterasz.hu, Font Pincészet, Béla Borászat-Imrehegy, Lukácsy Pince
Legnagyobb borvidékünk
Az Alföld, de egyben Magyarország legnagyobb borvidéke. Neve félrevezető, ugyanis nem az egész Kunságot foglalja magában, hanem csak a történelmi Kiskunság vidékét. Ezzel szemben a szoros értelemben vett kiskunsági homokvonulat mellett része a borvidéknek a Pesti-síkság déli része, a Solti-síkság, a Csepel-sziget és a jászsági löszhátak is. Legnagyobb darabja a Duna-Tisza közén található, csak Tiszaföldvár térségében nyúlik át a Tiszántúlra.
Túlélni a filoxéravészt
A vidék bortermelése már a XI. században oklevéllel adatolhatóan megindult és a szőlészet-borászat, - főként kiegészítő foglalkozásként, saját fogyasztásra, de részben kivitelre is -, az egész középkor és a török háborúk során is folyt. Nem beszélhetünk azonban arról, hogy ez a bor különösebben kiemelkedő minőségű vagy hírneves lett volna.
Nagyobb mérvű szőlőtelepítés a XVIII. század végén kezdődött és folytatódott a XIX. században. Ennek fő célja az volt, hogy a szőlő és gyümölcstelepítéssel megkössék a futóhomokos területek talaját. A homoki szőlők jelentőségét nagyon megnövelte a filoxéravész idején kialakult helyzet. Míg az ország hegyvidéki szőlőterületeinek csaknem 90%-a tönkrement, addig a filoxérára immunis homoktalajokon háborítatlanul folytatódhatott a szőlő és bortermelés. Ez átmenetileg nemcsak megnövelte a homoki szőlők eszmei értékét, de a filoxéra által sújtott versenytársak „kihullása” miatt jelentős anyagi haszonnal is járt. 1892. után állami rendelettel hívták életre a Kecskeméti Szőlészeti Kutatóintézetet, ahol olyan kiválóságok tevékenykedtek, mint a világhírű szőlőnemesítő, Mathiász János.
Könnyen iható asztali borok
A Kunsági borvidéken termelik az ország áruborának a zömét. A terület ún. "homoki borait" különböző szőlőfajták igen gazdag palettájából állítják elő. Általában könnyűek, lágyak. Zamatanyagokban szegényebbek, nem olyan testesek, mint a domb- és hegyvidéki borvidékek borai, gyorsan öregednek, többnyire asztali, kommersz borok. A vidék fehérborai a talajnak megfelelően általában lágyak, gyakori a magas cukor- és alkoholtartalom. Az itteni vörösborok egysíkúak, hiányzik belőlük a komplexitás. A minőségi borszőlőfajták a termés redukciója mellett mindazonáltal magasabb minőségű borokat is adhatnak.
Forrás:
Rohály Gábor, Mészáros Gabriella, Nagymarosy András
Terra Benedicta – Áldott föld, 2004