Ilyen véletlenszerűen tudnak előállni az ember életében a döntési helyzetek, amelyekből aztán a legnagyszerűbb dolgok születhetnek. De Orlik Sándor amúgy is olyan magától értetődően a hegyre, a szőlők és pincék közé való ember, hogy már senki meg nem mondaná, hány éve tartozik oda. Mert mintha mindig is ott lett volna.

Bicskei Józsi bácsi öreg pincéje a Felső-Strázsán igazán jó helyen állt, nem messze a hegy legmagasabb pontjától, ahonnan gyönyörű a kilátás. Épített is Orlik Sándor, főleg a gyerekeknek szánva, egy magaslest, afféle tornyot, ahová ha létrával fölmásznak, sokáig el tudnak gyönyörködni az alant elterülő tájban.

 De persze nem ez volt az első dolga. Előbb le kellett kaparni a pincéről a salétromot, ami rugdosta lefelé a vakolatot, és új tető is kívánkozott a kis épületre. A szőlőben a vén, göcsörtös tőkéket mind fel kellett újítani, kicserélni. Most már az alsó pásztában ezerjó, a középsőben bianka, a felsőben kékfrankos támaszkodik a megújított támrendszerre, és hozza szépen a termést, amiből Orlik Sándor maga készíti a borát. Ért hozzá, édesapjának a Mádiban volt szőlője, gyerekként ki kellett járniuk segíteni az ottani munkákban. Tetszett neki, beletanult, s a szőlő nélkül eltelt évek után is elég volt épp csak feleleveníteni az akkor megszerzett tudást.

 A strázsahegyi pincét nem lehetett semmiképpen kemence nélkül hagyni, így hát az épület mögé építettek egyet – meséli a házigazda, és a kemence emlegetésekor kiérződnek a hangjából szinte a jóféle ízek is, amelyekkel ott megörvendeztették már a vendégeket és a családot. Csülkök, oldalasok, csirkecombok és szárnyak sülnek abban a kemencében ropogósra, de a lakomák végi kedvelt csemege, a rétes sem hiányozhat soha.

Mivel Orlik Sándor köztudottan sikeres vasipari vállalkozást működtett - a legjobb időkben tizenhat alkalmazottal, mígnem kilenc évvel ezelőtt kiderült, hogy az ipar már többet visz el a cégből, mint amennyit hoz, így azután be kellett fejezni – fölmerül bennem a kérdés, hogy a szakácstudományára vajon hol sikerült szert tennie. De kiderül, hogy a felesége, Erzsike készíti elő a húsokat és a rétest, ő pedig a kemencét üzemelteti, de azt nagy hozzáértéssel. A tüzet mindig is annyira szerette, hogy már hatéves korában felgyújtotta a kerti budit és az ólat, ám azóta nagy gyakorlatra sikerült szert tennie – nevet.

 Sütögetés nincs minden nap, de ő azért naponta- megesik, hogy naponta kétszer is - felmegy a hegyre. Van fent a szőlőben egy kis paradicsomültetvénye, a termést apránként hazaszállítja. Zsendül már a korai szőlő is. Bort ereszt a demizsonba, és az ötliteres kannákból legalább hármat megtölt vízzel. Ugyanis a vizet is a Strázsáról hordja, abból a száz méternél is mélyebb kútból. Amin három szomszéd osztozik a legnagyobb békességben.

 Mert nagyon jók a szomszédi, az emberi viszonyok a Strázsán – szögezi le - Sokszor össze lehetne veszni, főleg a politikán, ami mindig szóba kerül, de a pincék közt még a nehéz természetű emberek is meg tudnak annyira szelídülni, hogy tekintettel legyenek a másikra.

  Hetvenöt éves lesz az idén októberben Orlik Sándor.  Néha elgondolkodik, hogy még pár éve is milyen jó bulikat tartottak, mennyit nótáztak a pincében, s hogy ő maga is hogy szeretett mulatni kint - most meg már este fél nyolckor visszahúzódik, hallgatja kicsit a rádiót, és ez a legjobb mulatsága.

 De nem tehet mást az ember, mint hogy az idő múlásába és a test ezzel járó változásaiba beletörődik – állapítja meg, hangjában a legnagyobb nyugalommal.

Amikor bizonyossá lett, hogy a vállalkozását meg kell szüntetnie, nehéz szívvel búcsút mondtak egymásnak a kollégákkal, ő pedig így szólt a feleségéhez

 - Neked adom a nyugdíjamat, ha vállalod, hogy mostantól eltartasz.

 Erzsike nagyot nevetett, majd azt felelte, vállalja, és azóta is mos, főz, süt, kertészkedik, ahogyan mindig.

Rétest ma is sütöttek – tudom meg - a felét mindjárt el is vitték a fiuknak és családjának, a tizennégy éves unokájuknak. Lányuk a másik két unokával távolabb él, de ők is szívesen kilátogatnak a pincébe, amikor hazajönnek.

Orlik Sándor azonban a strázsahegyi pincéjébe nem „kilátogat”. Ahol otthon van az ember, oda csak „kiszalad”.

Visszaemlékezés régi hangulatos és emlékezetes baráti összejövetelekre!