Magócsi István a családi pincét megörökölve lett ennek a helyi küzdelemnek akaratlanul is az egyik alanya. A Vágóhídi dűlőbe ugyanis beköltözött egy család, amelyik elkezdte komfortosítani új lakóhelyét, az elhasznált vizet a szomszédba eregetve, aminek következtében Magócsiék családi pincéje csendben beomlott.
Évekig nem volt saját pincéje ezután Magócsi Istvánnak, hiányérzete azonban határozottan igen. Mígnem aztán a tönkretett tulajdona után kapott kárértéken vehetett végre egy újat, tavaly novemberben.
Ceglédi György, Vitéz László segítettek a keresésben- meséli – míg végül szerencsésen rátalált arra, amilyet mindig is elképzelt magának. Nagyon jó helyen van, úgy beilleszkedve a tájba, hogy nincs túlságosan szem előtt. Ha ahhoz van kedve, fogja a fonott fotelt, kiviszi a „teraszra” futtatott lugas alá a hűvösbe, és egy pohár cserszegi fűszeres mellett – Magócsi Istvánnak az a kedves bora- csöndben elüldögélve pihen.
De a Strázsa olyan hely, ahol a csendes szemlélődés közben is valahogy mindig arra téved valaki, akivel aztán jól el lehet beszélgetni.
Ez a családiasság, ami mindig is jellemzője volt a pincefalunak, szerencsésen átmentette magát a hegy összes eddigi sorsfordulóján. Annyira szokatlan, és olyannyira nyilvánvaló, hogy a látogatóknak, a vendégeknek mindjárt első alkalommal feltűnik. Itt mindenki mindenkinek köszön. Ha sose látta, pár kölcsönös üdvözlő mondat után akkor is beinvitálja, bort kóstolni, amit természetesen nem illik visszautasítani, és máris kezdődhet az ismerkedés, a barátkozás.
Magócsi István többé-kevésbé rendszeresen kilátogató kollégái ugyancsak találkoztak ezzel a jelenséggel, meg is kérdezték diszkréten az első borkóstolgatások után, hogy az elfogyasztott italokért mennyit kell fizetniük. Na, abból lenne aztán a sértődés! - világosította fel őket helyi kísérőjük, aki maga is a hegy egyik legvonzóbb tulajdonságának tartja, hogy a családi pincék nem üzletiesedtek el, megőrizték a helynek ezt az ódon, barátságos hangulatát.
Magócsi István pihenőidejében inkább a nyugodt szemlélődés híve, így aztán a nyári borfesztiválokra sokáig nem járt ki. Aztán az idén mégis – és nagyon tetszett neki. Látogatóban jártak az egyre népszerűbb eseményen a fia barátai is, akik már ugyancsak sűrűn visszajáró vendégeknek számítanak a Magócsi-pincében.
- Apa, most sokat kell bográcsoznod, mert vagy negyvenen leszünk!- hangzott el még jókor az intelem, és aznap este rozmaringos, zöldborsós pulykaragu rotyogott a bográcsban. Magócsi István nagyon szeret a szabadban bográcsolni, grillezni, nem esik nehezére nagyobb társaságot ellátni. Most legutóbb is elégedetten nézte, amint vacsora után táncol, dalol, éjjel kettőig mulat az egész „utca”.
Szőlőt nem termel, bort nem készít -derül ki. Ő a pincéjét a pihenés és a társasági élet helyszínének szánva újította fel és rendezte be, a maga és a vendégei örömére - mondja, majd nevetve hozzáteszi:
azt viszont nagyon is jól tudja, hogy hol lehet igazán jó bort kapni. Így aztán a kedvenc cserszegi fűszereséből és a vendégváró jó italokból ebben a pincében sincs hiány.
