Madócs Zoltánról annyit kell tudnia a kedves Olvasónak, hogy negyvennyolc éves, vízvezeték szerelőnek tanult, de nem a szakmájában dolgozik – ami mostanában egyáltalán nem megy ritkaságszámba – hanem egy angol tulajdonú cégnél gépkezelőként, s hogy családos ember, három lánya van. Na meg két pincéje a Strázsahegyen.
Az egyik a régi, a „guggolós pince”, aminek olyan alacsonyak a falai, hogy a tető is leér kis híján a földig. Ez még a dédnagyapa idejéből való, s ma már a védett pincék közé tartozik, így aztán nem is lehetett csak úgy átalakítgatni. Pedig Madócsék annyira szeretnek kijárni a pincehegyre, hogy szerették volna kibővíteni, hadd legyen tágasabb és komfortosabb. De mivel nem lehetett, vettek egy másikat idén nyáron a Kadarka soron - amit a helyi köznyelv már csak Fesztivál sorként emleget, lévén, hogy a boros rendezvények ezen a fertályon a leglátványosabbak és a legsűrűbbek.
Az új pincéhez nem is nagyon kellett hozzányúlni, a régi tulajdonos - aki inkább a balatoni üdülőjében szereti tölteni a szabadidejét - a lakórész berendezését is ott hagyta nekik, csak a pincéből hiányoztak a hordók.
A Madócs család be is lakta hamar az új szerzeményt, de az öreg pincét sem hagyta magára. Igaz, már az újbor is az új pincébe került, de jut majd a pince körüli lugasszőlők, az Otelló, az Izabella terméséből a régibe is.
Ráadásul a macska is régire szavazott: fogta magát, odaköltözött. Ahogyan Madócs Zoltán meséli, felfedezte magának, hogy van ott egy világító ablak, azon át közlekedik. Kibéleltek neki bent egy dobozt, abban alszik, és biztosra veheti, hogy minden áldott nap megérkezik hozzá az ételszállító kocsi. Ugyanis Madócsék minden nap kijárnak etetni.
Amúgy is mennének, mert ez az egyik kedves elfoglaltságuk, de így legalább komolynak mondható indokuk is van rá: etetni kell a macskát.
Feltételezem ezek után, hogy a pincelakó macskának olyan nevet adtak, ami a pincehegyi elnevezések közé passzol, és szőlőt, bort, vagy legalább szerszámot idéz. A Kacor királyt például. De nem: a cicus a Dáriusz nevet viseli.
Ami, ha jól meggondoljuk, mégis stimmel: akinek ugyanis pincéje van a hegyen, s elhatározott szándékkal, ráadásul még örömmel is tovább élteti az itteni hagyományt, az Dárius kincsét birtokolja. Ha most még nem is tud róla.
Meg is kérdezem Madócs Zoltánt: mit gondol, miért van mégis annyi felhagyott szőlő és gazdátlan pince a hegyen? Másokban miért nem ébrednek érzelmek a pincehegy iránt?
Elgondolkodott ezen már ő is – feleli – és arra jutott, hogy ez egyebek közt a szülők felelőssége is lehet. Azok a pincetulajdonosok, akik nem vitték magukkal a gyerekeiket a hegyre, nem mutatták meg nekik, mennyire más itt az élet, mint lent a városban, nem teremtettek számukra itteni emlékeket – azok gyerekeinek idegen lett ez a hely.
Ő maga például – meséli – már ötévesen szaladt a dédapja után, aki gyakran járt fel a pincébe. Ment volna vele, de mogorva ember volt az öreg, visszaparancsolta a kisgyereket. A nagyapja aztán már egészen másképpen viselkedett. Tőle tanulta meg a borkészítés minden fortélyát, a pince szeretetét. Később pedig már a pinceszomszédokkal is jó kis eszmecséréket lehetett folytatni, ami tovább mélyítette a pincehegyi élet iránti jó érzéseit.
Ezért is örült annyira, amikor a legkisebb lánya először sóhajtotta, hogy imádja a pince illatát, ezt az öregház- penész- bor szagot, ami az arra fogékonyak orrában illattá tud nemesülni.
Innentől kezdve már komolyan remélni lehet, hogy Madócs Zoltán pincéje a következő száz évben nem marad gazdátlanul.
