A pincehegy szenvedélyt és barátokat is teremt


Legyen neked is pincéd!


Amikor a vecsési Sárosi István ellátogatott az etyeki borfesztiválra 2004-ben, még nem sejtette, mekkora fordulat következik be az életében azzal, hogy a pincékben és azok közvetlen környékén zajló élet hangulata úgy magával ragadja, mint a forgószél. Mert valami ilyesmi történt vele, úgyhogy azon helyt el is döntötte: neki is kell egy pince. Persze, nem Etyeken, Vecséshez az túl messze van. Elkezdett érdeklődi barátai, ismerősei közt, ki tud a közelben pincéket, szőlőskerteket, s ekkor bebizonyosodott megint egy régi szólás abszolút igazsága, miszerint a jó bornak is kell a cégér. Hiába állt ugyanis a Strázsahegy a monoriak érdeklődésének középpontjában emberemlékezet óta, ha a szomszédos Vecsésen Sárosi István még csak nem is hallott róla soha.

Csakhogy, miképpen egy másik szólás bölcsen megállapítja: innen szép győzni

Pincehegy szenvedéyt és barátokat is teremt

Amikor a szőlészetbe, a borászatba hirtelen beleszerelmesedett vecsési karosszérialakatos tudomást szerzett a monori pincefalu létezéséről,  nyomban elindult pincét keresni. Eltartott a keresés három hónapig is, de végül meglett az igazi. Az első. Ami megérdemelte, hogy rendbe tegyék, felújítsák, megszépítsék.


Pincehegy szenvedélyt és barátokat is teremt


Eközben Sárosi István nagy erőkkel hozzálátott a borászat tanulmányozásához. Először a hozzáértő gazdákat kérdezgette, de elég hamar kiderült, hogy tíz ember képes tizenegyféleképpen elmesélni a legalapvetőbb gyakorlati tennivalókat is, úgyhogy inkább a szakkönyveknél próbált szerencsét. Kezdetben az iménti tapasztalatokhoz hasonló eredménnyel, mígnem végül rábukkant arra, amit mindmáig a szakma bibliájának tekint: A must és a bor egyszerű kezelése című kiadványra.


A pincehegy szenvedélyt és barátokat is teremt


Ezt pedig olyan sikerrel forgatta, majd ültette át a gyakorlatba, hogy a versenyekre benevezett boraival igen szép elismeréseket kezdett begyűjteni. A siker pedig, szerencsés esetben – kiváltképp akkor, ha szorgalommal találkozik – öngerjesztő folyamattá tud válni.

Amikor az kerül szóba, hogy a borászkodás, a pincehegy mennyi új ismerőst, jó barátot hozott az életébe, s hogy a monoriak mennyire befogadták őt, akinek soha életében semmi köze nem volt sem szőlőhöz, sem borhoz – ha csak az a távoli emlék nem, hogy a nagyapja kádár volt, akinek gyerekként ő is gyakran segített a hordók készítésében, s eközben nyilván borosgazdákkal is találkozhatott -  akkor azért megállapítja: nem adták ezt ingyen, meg kellett érte dolgozni. Az eredményeivel megmutatni: nem érdemtelen a befogadásra.

 Hogy közben tagja lett a Strázsa Borrend Nagytanácsának, az sem a véletlen műve. A borrendbe nem lehet csak úgy kívánságra bekerülni, hogy „vegyetek fel”. Ahhoz ajánlók kellenek, akik jótállnak a jelölt alkalmasságáért, érdemeiért.

De Sárosi István akkor már rég nem számított kívülállónak. Érdeklődése, kíváncsisága, hobbija addigra szenvedéllyé mélyült.

 Így aztán egy második pincét is vásárolt időközben, Nem mintha az elsőt megunta volna, az maradt továbbra is a baráti, családi összejövetelek, kedves, hangulatos, szeretett helyszíne.

A pincehegy szenvedélyt és barátságot is teremt

De ehhez a másikhoz, ehhez már szőlőterület is tartozik. Ahová éppen beszélgetésünk napján ásták le az új karókat. Két kedvenc szőlőfajtájával telepíti be ezt az új kertet, olaszrizlinggel és kékfrankossal,  ezekből készülnek ugyanis a legkedvesebb borai.

Igaz, hogy még szőlőt sem termelt eddig soha - jegyzi meg derűsen – de hát a borral is így kezdődött.

Megismerve őt, és az alighanem vele született teremtő képességet: Sárosi István nemigen ismer majd akadályt ebben sem.