- BOR-óka Zenekarnak nevezzük magunkat, de mindig énekesekkel lépünk fel. Tulajdonképpen az énekeseket kérték fel egy szereplésre, az akkor még „Jégvirágtól-Borvirágig”-nak nevezett rendezvényre. És az egyiküknek jutott az eszébe, hogy kísérni is lehetne őket. Én akkor már hegedülgettem, és volt egy partnerem, aki brácsán kísért engem. Na, és így indult az egész zenekar.
- Miért választották maguknak ezt a kötőjellel írt nevet?
- Ahhoz mindenképpen ragaszkodtunk, hogy a BOR szó benne legyen a névben, tekintve, hogy boros rendezvényen, gyakran a Monori Pincefaluban léptünk fel, illetve azt reméltük, hogy a továbbiakban is leginkább boros rendezvényeken, borvidéken fogunk szerepelni.
- Én több szempontból is találónak érzem ezt a névválasztást. Itt van a közelükben a csévharaszti ősborókás.
- Így még ez is eszünkbe juthatott volna, valóban, csévi tagjainkról is.
- De megtudtam azt is, hogy a „boróka” bogyója gyógyító tulajdonságú. Gyógynövényként számunkra a természet jóságos közelségét, a zenéjük pedig lelki gyógyító hatást is elérhet. Hangulatunkban mindenképpen.
- Ez nagyon jól hangzik, mert arra – természetesen – kimondottan törekszünk is.
- Hogyan sikerült ilyen szerencsésen összejönniük? Hogyan találták meg egymást?
- A prímás és a brácsás találkozása fontos pontja ennek a történetnek.
- Egy közös érdeklődésű táborban találkoztunk, 2014-ben.
- De egy ilyen zenekarba feltétlenül kell egy bőgős is, a zenekar „megtámasztására”.
- Mi – Enikővel együtt – táncoltunk, illetve táncolunk a „BEHÉBEN” (a Borzsák Endre Hagyományőrző Egyesületben), a Művelődési Házban. Tehát a személyes kapcsolat megvolt. Én akkor már elkezdtem citerázni, néptáncoltunk is, és valahogy kedvet kaptam ahhoz, hogy egy olyan hangszert is megismerjek, mint a nagybőgő. És annak hiányát jó lenne házon belül megoldani. A feleségemnek is meglepetés volt, amikor azzal is állítottam haza. Napokig nem mertem bevinni a házba, a garázsban tartottam...
De végül is így egészült ki a zenekar három főre. És aztán lett még egy bőgősünk, szinte párhuzamosan (Vass Attila), és ő is beleszeretett ettől kezdve.
- A közös érdeklődés nagyon jól megalapozta a későbbi működésüket is. Milyen célkitűzéssel jöttek össze végül, zeneileg és egyébként is, azon kívül, hogy jó hangulatot teremtsenek?
- Elsősorban az autentikus népzenét szeretnénk mind játszani, mind próbálni átadni.
Felhívni a figyelmet arra, hogy milyen az eredeti népzene. Ezzel együtt néha kénytelenek vagyunk – a közönségigényeknek megfelelően – a magyar nóta irányába is elmenni.
- Én azt olvastam valahol, hogy a Bor-óka célja – hivatalosabb megfogalmazásban – „a történelmi Magyarország népzenéjének ápolása”.
- Amikor alakult a zenekar, nem meghatározott céllal jöttünk össze. A helyzetek adták azt, hogy Enikő elkezdett hegedülni, a nyári táborban a brácsással találkozva, mi többiek együtt táncoltunk, énekeltünk, így tehát a népi kultúrához való kötődésünk megvolt. És akkor úgy voltunk vele, hogy ha már ez megvolt, akkor vigyük tovább zenekarral együtt. Saját magunk és a mások örömére is. De előre meghatározott célok nem voltak.
- A sors úgy akarta, hogy összejöjjenek és együtt maradjanak.
- Mindvégig meg sem kérdőjeleződött az, hogy autentikus zenét játsszunk. Még ha nem is tudatosan, de végig meghatározta a mi működésünket. Ez mindig ott volt.
- Azt hiszem, hogy a mai napig ezt tartjuk mi is – a hallgatóságuk – a legnagyobb értéküknek, ha bárhol találkozunk Önökkel. Több helységből jött össze ez a zenekar.
Van-e állandó székhelyük, próbahelyszínük, hogy működnek így? Mikor hol? Alkalomszerű a dolog?
- Mostanában igen. Korábban rendszeresen próbáltunk, minden vasárnap délután, 6-9-ig.
Monoron, nálam, otthonunkban. Akkor nagyon jól is haladtunk, sokat tanultunk. Az alapozta meg, hogy ma már könnyebben fel tudunk lépni bizonyos helyeken. Aztán – sajnálatos módon – a brácsásunk elhagyta a zenekart. Budapesti volt, és már nem tudta vállalni a kijárást Monorra. És emiatt felborultak a próbák is, egy kicsit kihúzták a lábunk alól a talajt. Brácsás nélkül nem állhat össze a zenekar. Ez azért nagyon problémás lett. Az, hogy mindig vendégbrácsást kellett felkérnünk, nem volt megoldható, mert nem volt bevételünk, így a vendéget nem tudtuk finanszírozni rendszeresen. Úgyhogy maradt az, hogy mindenki egyénileg próbált otthon, és ha volt valamilyen rendezvény, előtte való nap jöttünk össze egy próbára.
- Azért is kérdeztem ezt, mert így benne vannak a pakliban ezek a nehézségek, a tagok több helységből jönnek össze; nem biztos, hogy a csoportot könnyű összetartani. Ilyen szempontból – az alakuló csoporthoz képest – milyen személyi változások voltak, vannak?
Tulajdonképpen hány főből áll jelenleg a törzstagság?
- A kezdő csapat: prímás (Haláchy Enikő), brácsás (Andrejkovics István) és az énekesek;
Kissné Erdős Ibolya, Varga Terka és Lendvai Beáta. Így indultunk, ez volt az „ős-Bor-óka”.
Aztán - a bőgősök csatlakozásával szinte párhuzamosan - az énekesek csapata is teljesen átrendeződött. Egyedül Kiss Béláné,Ibolya maradt meg, csatlakozott Dézsiné Szabó Ildikó és Kunné Damner Erzsébet, és ezzel a 7-es felállással
működtünk sokáig. Jelenleg 5 aktív tagunk van : 2 zenész (Zsolt és én) + Ibolya + Ildikó és nemrég csatlakozott hozzánk Zöldi Lajosné, Zsóka is.
- Úgy érzem, hogy a jelenlegi tagokat (Monorról és Csévharasztról) pillanatok alatt össze tudják kapni, ha szükséges.
- Igen, de az 5-ben nincs brácsás, ami ugyanúgy problémát jelent, mint előzőleg.
- Amatőr együttesként említi Önöket a sajtó. De rendszeresen találkozunk – hál’istennek - itt-ott-amott. Rendszeresnek nevezhető-e szereplésük? Hol és mikor lépnek fel manapság is?
- Amik rendszeresek a zenekar életében, azok a Strázsa-hegyhez köthető események a Pincefaluban. A Borvidékek Hétvégéje, a Forraltboros Barangolások minden évben fix. És még nem említettük meg a zenekar születésének helyszínét, ami a Bokros-Kovács Pince, a hegyen, Kovács János tulajdonában. Ez a törzshelyünk, oda bármikor felmehetünk, a Strázsán ott mindig zenélhetünk.
Ezeken kívül egyéb rendezvényen való szerepléseink esetlegesek. Többször hívtak bennünket a Márton-napi borkóstolóra, voltunk többször a szüreti felvonuláson, rendszeresen ott vagyunk a néptánc találkozón, szintén itt, Monoron. Ezenkívül a környékbeli települések rendezvényeire néha meghívnak bennünket is, és akkor oda is szívesen megyünk. Újabb kapcsolat alakult a Cegléd Táncegyüttessel (amiről a csévharaszti újság is írt), az ők rendezvényeiken is elő-előfordulunk. Péteriben, az Ó-hegyi Bornapokon is többször voltunk. Üllőn is rendszeres közreműködői vagyunk kulturális rendezvényeiknek. Az utóbbi időben Albertirsára is hívtak bennünket, a Szent Iván-éji tűzgyújtásra, zenélni, ugyanitt gyerektáncházban is közreműködünk.
-Van egy új fogalom mostanában a köztudatban - : „villámcsődület”. Én – ha jól emlékszem – ilyenekben is láttam csoportjukat, Monoron, a Főtér környékén (pl. a katolikus nagytemplom mellett, egy gyermeknapon, vagy a Borzsák Kör tagjaiként, a gyógyszertár mellett). Gondolom, hogy azért amatőrként is lehet bevételes szereplésük.
- Igen, van ahol felajánlanak tiszteletdíjat, ebből fizetjük a brácsást.
- Van-e egyébként támogató szervük vagy egyesületük?
- Anyagi támogatást nem kapunk senkitől, viszont lelki támogatást, biztatást nagyon sokat, sok mindenkitől. Itt szeretnénk kiemelni a Borzsák Endre Hagyományőrző Egyesületet, akiknek a tagjai mindig mellettünk álltak, biztattak, segítettek, biztosították nekünk a teret a kibontakozásra. Nélkülük nem működhetne a zenekar.
- A legtöbb élmény, ami a zenekarhoz kapcsolódik, az hozzájuk kötődik. Bármilyen kerek évforduló (születésnap, évzáró) van, legtöbbször a zenekar szolgáltatja a zenét a mulatozáshoz. Ezeket mi nem is fellépésnek, szereplésnek mondanánk. Inkább baráti összejöveteleknek. Ezek a legjobbak. Ilyenkor kötetlenül énekelünk, táncolunk, zenélünk.
- Mondhatjuk akkor, hogy az erkölcsi megbecsülésük megvan, az anyagi nincsen.
Ez az „amatőr” dolog is izgat engem, mert biztosan tanultak zenét a csoport zenészei.
Erről hallhatnánk valamit? Elsőként a prímástól.
- Gyerekkoromban 3 évig jártam zeneiskolába, és hegedülni tanultam. Aztán több oka lett annak, hogy abbamaradt a zenélés. Leginkább az, hogy erdélyi származásúként, az akkori Ceausescu-rendszerben nem voltak megbecsülve a zenészek. Édesapám fuvolaművész volt, többek között ő nem engedte, hogy ebbe az irányba menjek. Ezt ma már nagyon sajnálja ő és én is.
- De édesapja által mégiscsak megfertőződött a zenével.
- Hát, valószínűleg. De a 3 év után – 30 évre – be is fejeződött a „zenei pályafutásom”. Majd 2013-ban - mikor már a néptánc terén (amit szintén nagyon szeretek) nem volt annyi lehetőségem a kibontakozásra - döntöttem úgy, hogy megpróbálom a zenélést. Valamit segített, amit gyerekkoromban tanultam, de szinte teljesen elölről kellett kezdenem, jórészt autodidakta módon, bár jártam tanárokhoz is.
- Én nagyon hangsúlyosnak érzem említett erdélyi származását. Emberileg és népzenei szempontból, de az autentikusság igénye miatt is. Azt tapasztaltam, hogy az erdélyiek jobban ragaszkodnak hagyományaikhoz, és ez Önnél is érződik.
Enikő után Zsoltot is arról kérdeztem: hogy neki volt-e valami családi- vagy egyéni előképe, előzménye ahhoz, hogy hangszerhez nyúlt?
- Családi előzménye annyi volt, hogy édesapám nagyon-nagyon szeretett énekelni. Rengeteg énekes élményem volt gyerekkoromból. Édesanyám pedig – többek között - néptáncot tanított az általános iskolában. De soha nem tanultam zenélni. Tehetségem lett volna hozzá, de a legközelebbi zeneiskola az 30 km-re lett volna, és nem tudtuk így megoldani, hogy oda beírassanak. Úgyhogy egészen 37 éves koromig kellett várni, hogy igazából úgy vegyek hangszert a kezembe, hogy azt tudatosan próbáljam megszólaltatni.
És nekem ez a citera volt először. Ezt magamtól kezdtem el, és nagyon gyorsan adott élményeket. Utána elkezdtem zenetanárhoz, meg táncklubokba járni.
- Szükség esetén még tudná a citerát a zenekar számára hasznosítani?
- A zenekar számára nem kell, mert a citera a vonós hangszerekkel nemigen passzol össze. De azóta is citerázom, van több formáció, amiben ezzel játszhatok. Éppen most készülünk egy nagyon szép fellépésre, a Néprajzi Múzeumban.
A citerazenekarban mindig tudom hasznosítani a tudásomat. Amikor elkezdtem ezt, akkor Vasadon megalakult a hagyományőrző citerazenekar, velük játszottam nagyon sokat. Aztán szintén Vasadon alakult egy másik, a „Kökényszem” citerazenekar, velük is rengeteg közös élményben volt részünk. De néha összejárunk országszerte létező citerás barátainkkal is. És most alakult egy új formáció, aminek „Ramazuri” a hivatalos neve. Ez ad hoc jelleggel működik, hétvégi, meg nyári táborokban szoktunk összejárni, az ország minden részéről. Ennyit a citeráról.
- Volt még zenei előélettel rendelkező taguk?
- Andrejkovics István tanult zenét.
- A lényeg itt – azt hiszem –, hogy szeretik, és saját magukat is képezik, hol másokkal, hol egyénileg.
- Arról még nem beszéltünk – vette át ismét a szót a prímás – , hogy nyilván nem csak egymástól tanulunk, hanem sokszor eljártunk különböző népzenei táborokba, ahol kiváló mesterektől volt lehetőségünk értékes ismereteket, tapasztalatokat szerezni, elsajátítani a továbblépésünkhöz szükséges legfontosabbakat.
Hegedűs Zoltánt („Hegát”) mindenféleképpen meg kell említenünk. Kecskeméten, hegedűórán, először engem tanított, később aztán a zenekart is.
- Táborban jöttek össze?
- Barátaink segítségével jutottunk el hozzá. Egyébként ő mérnök, és egyetemen tanít. De mellette olyan szinten hegedül, hogy a híres kecskeméti „Hegedűs Együttes” alapító tagja.
- Ő is szívvel-lélekkel csinálja eszerint.
Hogy választják ki a dalokat, amit játszanak?
- Igazából nem is dalokról beszélünk, hanem amikor zenélünk, akkor mindig egy-egy tájegységnek a zenéjét szedjük egy csokorba. Igyekszünk autentikusnak lenni. És hát mindenkinek van kedvenc tájegysége, nótája; és amikor összejövünk egy-egy szabad stílusú rendezvényre, akkor egyeztetünk, mindenki a saját legjobbját képviselve.
- A kedvenceken kívül valamilyen népzenei gyűjteményt vagy kottákat is használnak a választáshoz?
- Nem. Nem játszunk kottából, csak hallás után.
- Amit a mesterektől megtanulunk – amikor elmegyünk egy-egy táborba –, akkor ott is az adott tájegységek legjellemzőbb dalait tanuljuk meg.
- Hol szoktak lenni ezek a táborok, és milyen létszámúak?
- A „Hega” bácsi tábora pl. Kecskeméten szokott lenni. Ezekben a táborokban – amikor a legtöbben vettünk részt – akkor azért 12-15-en is voltunk, saját otthonában, egymás hegyén-hátán.
- Akkor tényleg a közös nevező lehet a legfontosabb számára is.
- Ha pl. a „Csutorás Nemzetközi Népzenei és Néptánctáborba” megyünk, ott – Örkényben - 100 fölött is lehet a létszám akikkel együtt zenélünk. Ez viszonylag közel is van Monorhoz.
- A vezéregyéniségük – érthetően – biztosan a prímásuk.
- Igen – válaszolta az érintett Haláchy Enikő –, de lássuk be, hogy a prímásnak van a legnehezebb dolga. Zeneileg nekem kell a legjobban felkészülni, és ez egy kicsit le is szűkíti a lehetőségeket, már ami a repertoárunkat illeti, mert nem vagyok profi hegedűs.
- De mégis egyben tudja tartani a csapatot. 10 éven át pedig ez különösen nagy dolog, hiszen különböző egyéniségek. A szükségszerűen feszültebb prímás mellett úgy tudom, hogy Ibolya pl. az élénk vidámság, Dézsiné Ildikó pedig a nyugalmat árasztó biztonság, a higgadt kiegyensúlyozottság megtestesítője. Így viszont végül a csapat hangulata kellő szintű kiegyensúlyozottságot is szokott mutatni.
Melyik volt a sok együttjátszásuk közül a legemlékezetesebb élményük?
- Talán az, amikor Varsócon voltunk, a Szilágyságban. Csévharasztnak a testvér települése, és egyszer oda meghívtak bennünket. Különleges élmény volt.
- Monor környékén olyan összefogást szimbolizál ez a kis együttes, ami dicséretes. De ennél eszerint szélesebb körű kapcsolataik is vannak, ami nagyon jó. Mik a jövőbeli
céljaik? Hogy képzelik el a közelebbi és távolabbi jövőjüket?
- Folytatni szeretnénk, amit eddig csináltunk. Erre az évre van már néhány konkrét meghívásunk. A Kossuth Óvodában zenélünk majd a gyerekeknek, aztán kimegyünk a Borvidékek Hétvégéjére, június utolsó szombatján pedig a Fogathajtó Versenyre. Ezek azok, amik már most fixen megvannak. A „BEHÉ”-vel is marad az aktuális kapcsolat.
- Nem is kell hatalmas célokat kitűzni. Ha ilyen színvonalon és hangulatban folytatják, az nagyon jó lesz. Ezt várja a közönségük is. Hol szeretnek leginkább játszani? Teremben vagy a természetben? Melyik meghíváskor?
- A Bokros-Kovács Pincében. Annak a hangulata semmi máshoz nem hasonlítható.
- Mondhatjuk azt, hogy nagy változást, a járt út helyett járatlant nem akarnak?
- Olyan értelemben jó lenne a változás, hogy szeretnénk egy állandó brácsást.
- Van-e még olyan dolog, amit fontosnak tartanának, de eddig nem érintettük?
- Talán annyit lehetne még hozzátenni, hogy mindannyiunknak van becsületes civil foglalkozása, meg családja. De annyira jó, hogy a zenélést össze tudjuk hangolni a mindennapi munkánkkal. Ez nagy lelki töltést ad az életünkbe – mondja Dézsi Zsolt - , hogy házastársammal is együtt tudjuk csinálni.
- Ez a hobbi tehát „lélekgyógyító” kikapcsolódás is lehet. Megkérdezhetem a polgári foglalkozásukat? Tisztelem, ha valaki mindkettőben sikeres tud lenni.
- Haláchy Enikő (prímás) – Végzettségem: vegyipari gépészmérnök és klinikai mérnök, de jelenleg a védelmi szférában dolgozom. Ehhez csak plusz lehet a zene.
- Dézsi Zsolt (bőgős) – Végzettségemet tekintve: biológia-földrajz szakos középiskolai tanár vagyok. Egyébként a hadtudományok doktora, címzetes főiskolai tanár. Jelenleg hivatásos pénzügyőrként dolgozom.
- Igen komoly pozícióik vannak, és emellett még zenei örömöket is szereznek nekünk!
*
Minden jót, erőt, egészséget, és sok sikert kívánunk nekik; hogy saját sikerélményük
mellett a mi mindennapi hangulatunkat is tovább javíthassák!
