- Honnan, és milyen előzmények után került ide? Családjában voltak szőlész-borász hagyományok?
- Gyömrőről jöttem, ahova egy esztendeje költöztünk, feleségemmel, Pestszentlőrincről. Édesapám édesapja Cegléden élt, a ceglédi Unghváry László Borrendnek az egyik alapító tagja. Ő Cegléd város díszpolgára is volt. Édesapám és magam is tiszteletbeli tagjai lettünk ennek a Borrendnek. Mindegyikőnket nagyon foglalkoztatott a borkultúra. Én ebben nőttem fel. Kisgyerekoromban a Bugac környéki Jászszentlászlón élt a családom, ahol már volt jó néhány sor szőlőnk. Édesapámmal, aki méhész, a ’90-es évek elején, a kispesti piacon ismerkedtünk meg egy monori zöldséges családdal. A mai napig mellettük áruljuk mézeinket. Egyszer szóba hozták, hogy érdemes lenne megnéznünk a monori Strázsa-hegyet. Amikor 10 éve, húsvétkor lejöttünk, elámultunk azon, hogy milyen hangulatos környék ez. Én később kezdtem ez iránt komolyabban érdeklődni, amikor rá két évvel körbesétáltuk feleségemmel itt a pincéket, s egy nap alatt el is döntöttük, hogy szeretnénk itt lenni, és pincét is venni.
- A családi tapasztalatokon túl volt valami szakmai ismerete, előképzettsége is e döntéséhez?- Tulajdonképpen pályaelhagyó vagyok. Jogásznak tanultam, Szegeden. Igaz, hogy már ott is érdeklődtem a borkultúra iránt, a szakdolgozatomat is a borjogból írtam. Sok, később is hasznosítható jogi ismeretet szereztem ugyan, de éreztem, hogy ez nem az én irányom. Néhány évvel ezelőtt testvéreimmel foglalkoztunk kézműves borokkal, és én továbbra is italkereskedő vagyok, monori borokat is forgalmazva. Három éve sikerült OKJ-s borász képzetséget szereznem.
- Hogy sikerült picéjét ilyen hamar, ilyen példamutató szakszerűséggel kialakítania?
- Az említett képzés kapcsán ismerkedtem meg, és barátkoztam össze egy építészmérnökkel, aki ötleteket adott elképzeléseink valóra váltásához. Olcsóbbá tette a dolgot, hogy a téglát – voltam olyan őrült! – pucolatlanul vásároltam, Pestszentlőrincen, és apukám teherautóján szállítottuk ide, majd sokat segítő feleségemmel tisztítottuk le, aki egyébként – hasonló érdeklődésűként – a Bortársaság üzletvezető-helyetteseként is dolgozott. A tetőtér rendbehozatalakor kitaláltuk, hogy azt – klímával – egyéjszakás alvásra is alkalmassá lehet tenni. És mára már az épület külső képe is mindenben szépen megújult. Volt, aki szerint sokkal költséghatékonyabb lett volna az egész présház lebontása, és új építése. De a régi jellegét szerettem volna megőrizni.
- Vannak távolabbi – saját igényeiken túli – hasznosítási céljaik is ezekkel az átalakításokkal?
- Ha valamit csinálok, szeretem tökéletesen csinálni. Amikor beleszerettünk a feleségemmel, azt mondtam, remélem, hogy örökéletűnek készül, gyermekeinknek is. Azt akartam, hogy bármilyen sok munka lehet benne, de ez legyen boldogság. És ha ez megvan, akkor fejlődhetünk olyan irányba is, hogy vendéglátás, kóstoltatás legyen, saját borral. De ha nincs benne boldogság, akkor nem. Az a cél, hogy boldogan, és ha ez boldoggá tud tenni, az jó. Ne legyen egy monoton, görcsös munka. Addig csináljon az ember valamit, ameddig az boldoggá teszi.
- Frissen vásárolt szőlőterületével kapcsolatban milyen elképzelései vannak?
- Ez 2800 m2, aminek 1/3-a kékfrankos, 2/3-a pedig szürkebarát. Szépen karbantartott tőkék, de persze a felső részein pótolni, telepíteni is kell majd. Én abban hiszek, hogy ezeknek a tőkéknek a megfelelő helyen van a gyökere, megfelelő helyről szívják a tápanyagot, az energiát, az erőt. Tehát én elsődlegesen ezt szeretném megtartani. A fehérbor, a szürkebarát egyébként nekem nem a szívem csücske, de most megvan a feladatom, hogy egy olyan bort készítsek belőle, amivel igazán tudok azonosulni. Úgyhogy a következő évet – miután most márciusban meglett a szőlő – úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy azt a „közös barátkozás” évének szánom. Meg akarok barátkozni a szőlőmmel. Szeretném, ha az is megismerne engem, hogy én hogy nyúlok hozzá, és az hogy viszonyul hozzá.
- Tetszik, hogy élőlényként, szinte egyenrangú társként kezeli a szőlőt.
- Muszáj. Úgy érzem, hogy ez egy „csapatmunka”. Tehát én érte vagyok, és ő értem. És ha ez mégis úgy alakul, hogy nem tudunk jó barátságot kötni – amitől jelenleg nem félek –, akkor van a második lépés, ugye; esetlegesen az újratelepítés. Egyelőre ezt az évet még rászánom.
- Más fajtával is szeretne még itt foglalkozni?
- Igazából nekem 2-3 éve az járt a fejemben, hogy ha egyszer szőlőm lesz, üres területen érdekelne egy olyan újító gondolat, hogy az éghajlatváltozás miatt, annak megfelelő, meleget jobban tűrő (pl. olasz) fajtákat kellene telepíteni, amivel Magyarországon egyelőre nem sokan foglalkoznak.
- Szakmai, illetve fizikai segítőtársakra számíthat már itt?
- Sok segítségem van. Pl. a Lukácsyéktól vásároltam tavaly cabernet franc szőlőt, abból készítettem a vörösboromat. Szakmailag a Megyeri-Hantiékkal konzultálok, akik itt a kezdetektől felkaroltak. Úgy gondolom, velük abszolút baráti viszonyban vagyunk, rengeteg dologban kölcsönösen segítünk egymásnak. A fizikai részben sem vagyok egyedül, mert édesapámat is nagyon foglalkoztatja ez a téma, mert gyerekkora óta a családban hagyománya van a borászkodásnak. Az apai ágú mamámnak a nagyszülei, Csemőben nagy szőlőbirtokosok voltak, olyan szinten, hogy Bécsbe vittek borokat annak idején. És ebben nőtt fel, és mindig motivált, ösztönzött, buzdított engem is, a mai napig. Most is segített a metszésben. 63 éves múlt, de - hála a jóistennek! – jó fizikai-szellemi állapotban van, sokat tehetünk még együtt. Néhány év múlva, főleg ha bővítek, még kell a segítség.
- Egy jó évben mennyi termésre számít? Tervez szőlőeladást, borértékesítést vagy vendéglátást?
- Gondolkoztam rajta. Egyelőre egy dolgot tudok. Hogy mindenképpen a minőségre törekszem. Inkább legyen jóval kevesebb a szőlő, de a fürtök legyenek teljesen tökéletesek.
A családi felhasználásnál azért (ha kevesebbre is törekszem) biztos lesz azért többlet. Szőlőt eladni nem szeretnék. A borkészítésre koncentrálok, és hogyha megvan bennünk a pozitív energia, és ha tényleg szeretettel tudnánk csinálni, akkor akár el is tudnám képzelni a vendéglátást is. A tervekben benne is van engedélyt kiváltani és értékesíteni.
- A hagyományosabb hordós, vagy a reduktív borkészítési módot szeretné követni?
- Én hiszek mind a kettőben, próbálkozom valamennyi formájával. Az erősebb, filozófiai gondolatébresztő borokat szokták fahordóba tenni. Jelenleg nálam egyébként most éppen a vörös cabernet franc a reduktív, a Tokaj-Hegyaljáról hozott alapanyagú hárslevelű és furmint házasítás pedig tölgyfahordóban van.
- Komoly szándékai és a helyi segítőkészség bizonyítékaként már jó kapcsolatokat ápol a monori közösségek tagjaival.
- Csapatjátékosnak tartom magam. Szeretek egy közösségnek a része lenni. Szeretem, ha megosztjuk tapasztalatainkat, és jó érzés számomra, ha mások is jó szívvel megteszik ezt. Már vendégként is ellátogattam az itteni borrendezvényekre, azóta – pl. legutóbb a Jégvirágtól Borvirágigba – közreműködőként is bekapcsolódtam.
- Az instagramra feltett Strázsa-fotói is e táj szeretetét, igényességét, kreativitását mutatják.
- Énnekem ez hobbi, de annál mégis egy kicsit több. Abban se a mennyiségre, hanem a minőségre koncentrálok. Édesapám öröksége is, akinek tanult szakmája fotós. Mindig azt mondta, hogy akkor lesz jó egy kép, ha mielőtt elsütöm, átfut a fejemben, tudok-e neki valami nevet adni. Ha nem tudom megfogalmazni, akkor az nem lesz jó kép, mert akkor gyakorlatilag gondolatok és érzelmek nélkül sütöm el. Ez úgy bennem maradt.
- 38 évesen abban az életkorban van, hogy ideérve megláthassa azt is, miben kellene itt változtatni.
- Én itt kimondottan szép szőlőt szeretnék. De nem úgy, hogy ide költözzenek az emberek. Mindenkinek tenni kéne e történelmi múltú Strázsa-hegyért. Álmodozó típusként kultúrát, művészetet is el tudnék ide képzelni. Parádés ennek a borvidéknek a megközelíthetősége, amit még jobban ki lehetne használni, ha a sok itteni egyesület ebben még jobban együttműködne. Úgy, ahogy ez a Borvidékek Hétvégéjében már sikerült.
- Meg tudná fogalmazni azt a hitvallását, hogy miért vágott bele ebbe a monori vállalkozásába?
- Ahogy élem az életem, azt érzem magamon, hogy egyre inkább kezdek a természet felé fordulni.
Azt érzem, fontos nekem, hogy sétáljak egyet a kislányommal és feleségemmela Strázsa-hegyen, vagy bárhol (a Balaton-parton, vagy akár a kertben). Kevésbé motivál pl. a televízió. A borban, a pincében, mint egy ősi kultúra részében, ez fogott meg engem. Amikor a pincéhez megyek, ésmegérkezem a Szent Orbán térre, már lekapcsolom a rádiót is. Nem érdekel. Ott eggyé válok a természettel, és ez borzasztóan nagy energiákat ad nekem. Ha ezt meg tudnám ismertetni más emberekkel, betekintést mutatni egy ilyen természet közeli világba, akkor az engem egészen boldoggá tesz, hogy más embert is esetleg boldoggá tudok tenni.
Bolcsó Gusztáv
