És akkor megint megtörténik, amit ennek a pincés gazdákat bemutató sorozatnak egy korábbi írásában már megemlítettem: a Strázsa nevének elhangzásakor Füri Imre beszélő kedve is megered, s bár a legelején is barátságos volt, most hirtelen felfedezzük, hogy hiszen mi mindig is ismertük egymást. Sőt, nagyon jól emlékszik az édesapámra- mondja – aki mindig fényes bakancsban és fényes kapával járt ki a hegyre.

- Noha mindig a máséba, mert neki csak a kertben voltak saját szőlőtőkéi és lugasai   – teszem hozzá, aztán már együtt állapítjuk meg, hogy akkoriban milyen megrendítő komolysággal látták el a dolgukat az emberek. Így Szent István ünnepe táján például már érés alá kapáltak a szőlőt, de azt aztán a legnagyobb odaadással. Ez a szokás annyiban maradt meg, hogy a kapát felváltották a könnyű horolók, amikkel a parajtól kitisztítják ugyan a szőlősorokat, de már nem forgatják át a földet úgy, mint  kapáikkal az elődök.

És ha már a föld forgatása szóba kerül, Füri Imre elmeséli, hogy amikor 1967-ben megvette Antal gyógyszerész nyolcszáz négyszögöles szőlőjét, azt még kézzel fordították. Úgy, hogy ásóval nyolcvan centi mély árkokat ástak, aztán kapával negyven centinyi földet befordítottak, de úgy, hogy mindig a kifordított felső réteg kerüljön az aljára. Abba a trágyázott, dúsabb talajba kellett ugyanis kerülniük a vesszőknek.

Nyolc évvel ezelőtt, amikor a Botlik Jánostól 1974-ben vásárolt 820 négyszögölt is meg kellett fordítani, azt nagy megkönnyebbülésre már géppel tudták bonyolítani.

Még én is felsóhajtok, amikor ez kiderül, pedig Füri Imre pincéje kifúrásának történetére még csak ez után kerül sor.

Megtudom, hogy ennek az Orbán szoborhoz igen közeli 820 négyszögölnek – amelynek kilencven százaléka kékfrankossal, tíz százaléka pedig a családra való tekintettel csemegeszőlővel van betelepítve - mindkét végére került egy-egy pince. Az alsó pince présházként és tárolóhelyként szolgál, az „igazi”  van a felső végen.

 - Kézi erővel fúrtuk – emlékszik vissza a nevezetes eseménysorra Füri Imre, amikor hét ember dolgozott nyolc álló napig, a két lóval húzatva fel a kitermelt homokot, míg végül megállapíthatta: bányászmunka volt ez a javából, de sikerült.

Ásott kút is van ezen a telken, ami sokáig szolgálta a tulajdonosát, de amióta a talajban lévő vízkészletek szintje országosan is erősen lecsökkent, ez a kút is kiapadt.

 - Díszkút lett belőle – mondja a gazda, pedig nem egészen. Fönt van rajta a lánc is, a vödör is, abban le lehet ereszteni  harminc méter mélyre az elemózsiát, az üveg bort, hogy a szőlőmunkákat ellátók akkor is hideg fröccsöt ihassanak, ha a gazda épp távol van, és bezárta a pincét. Ha nem vesszük túl szigorúan: pince ez a kút is, csak épp függőleges.

 Füri Imre amúgy nem sokáig szokott távol lenni  naponta kétszer-háromszor is kiszalad. Reggel a virágokat kell öntözni, itt az is az ő reszortja. Maga ültette a muskátlikat, ő gondozza is őket. Az egynyáriakat azért a feleségére bízza inkább, lévén, hogy annak még jobban hajlik a dereka, nincs úgy kipárnázva – nevet.

Nap közben is mindig adódik valami dolog, ami a gazdát a hegyre szólítja.

 Ami pedig a pincehegy iránti elköteleződést illeti, annak legszorosabb, egyszersmind legfényesebb láncszemét azok a heti összejövetelek jelentik, amiket az ő hét főből álló baráti társaságuk szervez. Mindig másvalakinél sütögetnek, bográcsolnak, poharaznak és beszélgetnek a hétnek valamelyik, előre megbeszélt napján. Nótázgatni nem szoktak ebben a társaságban, mert valahogy mindenkinek fals hang jutott – tudom meg – de meghányják-vetik a világ dolgait. Csak a múltba nem merészkednek túl mélyen. Mert beszélni egyikük-másikuk annyira szeret, hogy ha azt tennék, igencsak egymásba érnének ezek az esték, egészen a végtelenségig.