- Az Ön iránt érdeklődőknek mit tartana fontosnak elmondani?
- Tősgyökeres monori családból származom, apai-anyai ágon. Ide jártam általános iskolába és gimnáziumba is. Hogy mi volt rólam a legismertebb egészen fiatal koromtól? A birkózás (amiben országos versenysikereket értem el), és a tangóharmonika szeretetének látszólag egymást kizáró, de nálam szorosan összefonódó kettőssége, ami végigkíséri az életemet.
- Jelenleg viszont a legtöbben a Turul Söröző tulajdonosaként ismerik.
- Elég mozgalmas volt az életem eddig. Mezőgazdasággal foglalkozó családból származván az agrár- felsőoktatás felé vettem az irányt. A gyöngyösi főiskolán szervező üzemmérnöki, a gödöllői egyetemen pedig üzemszervező agrármérnöki végzettséget szereztem. Pár évig a Monori Állami Gazdaságban dolgoztam, az állattenyésztésben és a növénytermesztésben egyaránt. Ezután a PVCS telepvezetője lettem, majd vállalkozóvá lettem, ami azóta is tart. Ezen időszak alatt előadóművészi oklevelet szereztem, az OSZK-ban, tangóharmonika szakon. Vállalkozóként először író- és tanszerekkel foglalkoztam, hogy egy kicsit a kultúra közelében maradhassak. És ez egészen magas szinten ment. De utána beköszöntött az „új világ”, amiben jöttek a multik, és akkor megláttam, hogy itt hamarosan nagy baj lesz… Úgyhogy váltottam, és megalapítottam a Turul Sörözőt, ami most már 26 éves.
- Mit szeretett meg ebben, ami ilyen sokáig ide kötötte?
- Fiatalok között élem az életem gyakorlatilag, így megöregedni nem nagyon van időm (pedig ideje lenne nyugdíjba mennem, rég betöltöttem már a korhatárt.) Sok emberrel találkozván itt, a közéletben is aktív lehettem. A Monori Sportegyesület Birkózó Szakosztály elnökeként tevékenykedtem, valamint a KÖRME önkormányzati képviselője is voltam. Közben, mintegy 20 éven át, a zenekarokkal (akikkel együtt játszottam), bálokban, lakodalmakban muzsikáltam, a Strázsán is jó hangulatot teremtve harmonikámmal.
- Példát mutathat azoknak, akik szeretnék az itteni ideális életmódot kialakítani, élvezni. Bár Önnek van a Strázsán egy régebbi pincéje is, mostani felújítási sikerének a körülményeit, történetét szeretnénk bemutatni.
- Ennek az épületnek az őselődjét – az öreg, kisebb Tatai Pincét – még apuék vették. Lebontották, majd a maihoz hasonló méretű falakat építtettek. De azokon kívül most már minden új, még a vakolat is. A régi építők egyébként valahogy hadilábon álltak a derékszöggel, meg az anyagok minőségével… Úgy indult az egész, hogy egy kicsit nedves, csapj oda egy kis maltert, stb. Aztán – kb. 3 év múlva – most itt tartunk, a teljes átépítés után.
- Fokozatosan jött meg az étvágy? Hogy biztosították a tervezett minőséget?
- Mindig egy-egy lépéssel mentünk tovább, amíg idáig eljutottunk. És a vége az lett, hogy a szomszéd pincét is hozzácsatoltuk, ami gyakorlatilag már romos állapotban volt. És akkor abból ki tudtunk alakítani egy gyönyörű hátsó teraszt. Végig arra ügyelve, hogy kizárólag a legeslegjobb anyagok kerüljenek bele. Hogy másodosztályú építőanyag, gyenge minőségű fa, kő, terméskő, festék, kovácsoltvas be se tehesse a lábát az én birodalmamba.
- És a szükséges szakembereket is meg tudták találni?
- A legjobb asztalosmesterek dolgoztak itt. Berki Pista bácsi volt a legelső, aztán a legfiatalabbak, a Kállai Misiék is. Kovács Árpi barátom (aki szintén nagyon jó birkózó volt), pedig az asztalosok között a „fejedelem” az én szememben. De részt vettek: Bán Pista, a Bajkai Laci, a Bihari Csabi, mind kiváló szakemberként. És most jutunk még majd el a külső díszítésekig.
- A helytörténettel foglalkozókat is meglepheti itt a sokféle jeles tégla ízlésesen, jól látható, szinte kiállításszerű, hagyományőrző beépítése.
- A legnagyobb meglepetés az volt, hogy amikor bontottuk a falakat, minden 3.-4. tégla „jeles” volt! Ezután aztán ennek megfelelően alakítottuk ki a kerítést, és a hátsó teraszrészt. Kb. 40 féle tégla fordul elő benne, ami kizárólag ebben a pincében volt, máshonnan egy darab sem.
- De a legkülönlegesebb faanyagok felhasználása is elismerésre méltó.
- Én csak a természetes dolgokat szeretem, ebben nagyon konzervatív vagyok.
Kő, fa és vasból nem szeretek viccet csinálni. Faanyagaimról annyit, hogy van itt a fenyőnek 3 fajtája, de kőris, juhar és akác is. A fa az ember barátja.
- Pl. kint, a hátsó teraszon, milyen fából készültek a padok, asztalok?
- Az 100%-ig vörösfenyő, az egész. A terasz épületfája, a gerendázat is.
Egyedül maga a lambériázat, a plafonon (alatta fóliával, szigeteléssel, hogy hűvös maradjon): az 16-os, enyves borovi fenyő hajópadló. A benti sarokgarnitúra anyaga: szibériai fenyő, amit a rendszerváltáskor hoztak be.
- Az ablakkeretek külső faanyaga emlékeztet a Turul Söröző portáljára.
- Ez kétféle fából van. A belső magja az kemény juhar, a külseje pedig akác, ami mintegy védelmet biztosít neki.
- Mindez mutatja a gondos tervezést. Az épület egészét is saját maga tervezte?
- Igen, teljesen. Én szereztem a helyi mestereket is, olyanokat, akikről
tudtam, hogy mire képesek. Most is készül a hátsó teraszhoz a kis konyhabútor, talán már kész is van, amit a Bajkai Laci vállalt. A belső nagy konyhabútort Bihari Csabi csinálta.
- Szőlőhegyen vagyunk. Ehhez a pincéhez is tartozik – egyébként – szőlőterület?
- Igen, de az az Orbán-szobor mellett van. Az kis terület. A nagyobbat – fájó szívvel – eladtam (mert megy már az idő fölöttem…), jó kezekbe, Csúzi Szabolcsnak. De a régi pincénél maradt még szőlő. Tavaly telepítettem még bele Biancát, és még az idén is azt folytatjuk, ami jó lesz, a régi vegyessel. Mindez 200 négyszögöl. Ebből lesz 3-400 liter mixbor, ami nekünk elég lesz. Azt ott is dolgoztuk fel, a másik pincében, mert itt még a szépítés, cicoma miatt nem akartam elkezdeni. Majd veszünk hozzá hagyományos és úszó fedelű hordókat, és akkor lesz majd bor itt is, meg ott is. Az én borfeldolgozásom hagyományos, nem mélyedtem bele az újfajta módszerekbe, mert nem vagyok híve a túlzott kemikalizációnak. Én maradok annál, hogy a napsugár maradjon benne, meg amiből készül.
- És magával a lenti borospincével mi a helyzet?
- Volt és mostanra is van egy szépen kitéglázott része, de a többi még nincs egészen kész. Apámmal még tovább fúrtuk, akkor ugyanis nagyon sok borunk volt. De nekem már a mennyiség nem célom, így a további bővítés sem.
- A boruk értékesítésének gondolata fel sem merült? Jó helyen van ez a pince, a Mendei útról az Irsai sor feljárója mellett.
- Én 26 éve csinálom így. A pult másik oldalán szoktam állni, de erre még nincs kiforrott tervem. Hogy lesz-e majd itt valamilyen rendezvény, arról még nem tudok nyilatkozni. A „nyitott pince” lehetőségét fontolgatom persze. Az idén már nem fogok kinyitni, de a család és az ismerősök már el tudnak jönni. Az állandó nyitás az más. Még meglátjuk, hogy alakul majd ez. Azért is csináltam meg úgy, hogy alkalmas helyek vannak itt rá; gyönyörű fák, külső terasz, elő terasz.
- Igaz, hogy a sörözőjében meg nagyon le is van kötve az ideje.
- Így van. Előbb-utóbb döntést is kell hoznom majd, hogy mit folytassak később tovább. És az – otthagyni a Sörözőt, a fiatalokkal – majd fájdalmas lesz.
- Egyébként hogy viszonyult és viszonyul a Strázsa borszervezeteihez, illetve a nagy közösségi borrendezvényeihez?
- Ezt szintén az időbeli kötöttségeim határozzák meg. Teljes mellszélességgel ezek mellett voltam, sőt a Borrend alapító tagja lehettem volna, de akkor is – zenészként – lakodalomba kellett mennem. Utána meg, amikor már jött a Söröző, az ember automatikusan kiesik ebből az egészből. A kettőt nem lehetett egyszerre vinni, a nyitva tartás miatt. Az egy szórakozóhely. Sokszor éjfélig, illetve 1-2 óráig nyitva kell tartani. Ott gyakran kell személyesen ott lenni, és intézkedni. Aki pl. 8-16 óráig dolgozik csak, az ezt meg sem értheti.
Én minden eddigi munkahelyemen – az agráriumban és a vendéglátásban is – 0-24 órásmunkaidővel kellett, hogy számoljak.
- A családjáról még nem beszéltünk. Az utódai közül érdeklődik-e valamelyikük, hogy folytatná itt az apai hagyományt, a pincével, a borászkodással kapcsolatban?
- Van feleségem, és három gyermekem (de unokám még nincs). A legnagyobb
(Gyurika) buszsofőr, a középső (Veronika) jogász, a kicsi (Csilla) pedig a NAV-nál dolgozik. Hát, nem reménytelen, a két nagyobbnál látok vonzódást e témához. De ez egy olyan dolog, hogy változhat. A másik, a hagyományosan berendezett „öreg” pince a lányomat érdekli. Azt már ő fogja felújítani. Legalábbolyan alapos, mint az apja.
- Én ismerőseimmel azt tapasztaltam, hogy a pincei életmódhoz „érni” kell.
- Érthető, hogy a fiatalok általában bulizni járnak ki a pincébe, sok nyugdíjas viszont már kimondottan vágyakozik tenni-venni valamit a természetben.
És ha nyáron kihozom a harmonikát, sokan kedvet éreznek az itteni hangulathoz.
- A felesége mit szólt ahhoz, hogy ennyi energiát, időt, pénzt fordított erre a pincére?
- Nem volt teljesen zökkenőmentes a dolog, de fokozatosan megbékélt vele, már támogatja, ha nem is egészen így gondolta. Ő még egyébként dolgozik (gyógymasszőrként).
- Ilyen összkomforttal (saját fúrt kúttal, kinti-benti vizesblokkokkal, konyhákkal, lenti-fenti alvási lehetőségekkel, első-hátsó terasszal) ez már mindenki számára vonzó lehet.
- Még a fűtésen gondolkodom – a beépített terméskő kémény ellenére – egy esetleges fűtő-hűtő légkondi beszerelésén. Aztán jöhetnek a feltöltések, füvesítések, a kinti sütögető, és akkor azt mondhatjuk, hogy talán kész van, bár egészen sosem lehet. Közben felkerülhetnek a benti dekorációk, képek is. Először úgy volt. hogy a bontás helyére csak egy szaletli kerül. Nem is hihettük akkor, hogy ez lesz belőle.
- Végül is miért vágott bele ebbe az egészbe? A borszeretet, a természetszeretet, az alkotó munka öröme miatt?
- Gyakorlatilag mindennek a mixe ösztönzött. Őseim is mezőgazdasági életformát folytattak. És hiába birkózol tanulsz, meg zenélsz, a vér az nem válik vízzé. Apámnak is – a Családján kívül – három fontos dolog volt: a birkózás, a bor, meg a politika. És ő is mindent céltudatosan végigvitt. Mindez szép lassan lerakódott bennem is. Rájöttem, hogy akármit csinálok, úgy érzem, hogy mindig kellene hozzá még valami. Sose lehet befejezni. Ez az igényesség nálam „mániaszerű” dologgá, hajtóerővé vált.
Bolcsó Gusztáv
