- Nem akármilyen generációkra nyúlik vissza ez a helytörténeti jelentőségű történet.
- Ükapám – Kele István – ’48-as honvéd volt. Fia – ifj. Kele István (1861-1920) – a dédapám,
Idős Kele János (1888-1980) a nagyapám. Fia, édesapám, lelkesedéssel, és az élet értékeinek egészen részletes tapasztalásával állt be a családi tradícióval rendelkező szőlész-borászok sorába. Aki 1988-ban elmesélte, hogy dédapjának – hentesüzlete és vendéglője mellett – már szőlője volt. Ekkor kezdődött nála a szőlő szeretete.. Amikor hazajött a hadifogságból, apjának 6 hold szőlője volt. 52 évesen azt mondta Pesten hentesként dolgozó fiának, hogy ő már megöregedett, vegye át tőle a családi szőlőbirtok művelését. A Tetén lévő szőlőt, az úgynevezett Sztanó-szőlőt, és a Gőzmalom utca, valamint a Strázsa lábánál lévő kereszt közötti úton lévő másik szőlőterületet. A „Birkás” részén is volt egy darab szőlő, ami ma már szántó. Apám lelkének – „harcoltam és életben maradtam” – egyfajta kárpótlást jelenthetett ez. Örök hűséget fogadott, hogy ő bizony nem fogja elhagyni a Strázsát, nagyapja örökségét.
Nagy felelősséggel rendezte egy ideig a nővérére eső területeket is.
- Ön hogy került közel mindehhez? Hogy vált szőlőtulajdonossá?
-A Dugonics utca második fele akkor puszta föld volt. Gyerekkorunkban édesapám oda vitt ki minket hajnalban kukoricát egyelni, nevelési célzattal. Kislányként a szőlőterületek nagysága nem igazán érdekelt, az a férfiak dolga volt. Nagyapámtól kaptunk vasárnapokként zsebpénzt. A bátyám 10, én meg 5 forintot, mert én lány voltam… Jókat kuncogtunk ezen.
A családtagok halálát követően édesapám még vásárolt a maga birtoka mellé más földterületeket is. Így került egy kis terület a nevemre és a férjemére, és a két egészen kicsi darab, ami „a nagy szőlő kapuja” lett.
Jelenleg ez maradt a család tulajdonában, a régi strázsai szőlőből. A többi eladásra került, mivel a családi életutak elvezettek a szőlő- és földmunkáktól.
- A Kele család legendáriumának jelentős része fűződik a „strázsahegyi öregpincéhez”.
- Valóban. Édesapám – 1988-ban – azt mondta erről, hogy ő arra tud bizonyítékot, hogy 240 éve építette egy szintén hentes, Vásárhelyi László nevű ember. Én meg annyit tudok, hogy mostoha dédnagymamámnak volt egy leánytestvére, Brachna Mária, akinek nem volt saját gyermeke. Az ő tulajdona volt a régi Kele pince, ami felújítva, átalakítva a mai KultPince.
Akkor nem a törvényes öröklési rend szerint került tovább. Brachna Mária az ő sógora első házasságából való félárvára (nagyapámra) bízta a nagy pincéje gondozását. Amikor édesapám, Kele János, a világháborús frontról és a hadifogságból hazatért, Mária a pincét ráíratta. Ő így kárpótolta a sok szenvedésért.
(Brachna Mária és szüleim ma is egy sírhelyen osztoznak.) Míg édesapám pincét kapott, addig a lánytestvére, Kele Margit, egy nagy kosárban egy hatalmas, régi Bibliát…
-Édesapja – ahogy fennmaradt filmfelvételek is tanúsítják – nagyon ismerte, szerette, és jó hangon énekelte a magyarnótákat és a népdalokat. Minden megpróbáltatása ellenére is jókedvű, barátságos, társasági ember volt, aki vonzotta pincéjébe a vendégeket.
-Az emlékkönyvek és a falfeliratok is bizonyítják, hogy nagy volt ott a vendégjárás. Melléülve énekelte el legnépszerűbb dalát Sárdy János, az Operaház sztárja. A kor leghíresebb (a Rádióból is ismert) nótaénekesei (pl. Solti Károly, Vörös Sári) is jártak nála. De híres külföldi vendégeket is pincéjébe hozott jó borának és hangulatteremtésének híre. Még egy akkor elismert olasz író – Dante Maffia – is meglátogatta, akinek emlékkönyvbe írt „Pohárköszöntő” versét Baranyi Ferenc fordította le, amit a Pest megyei Hírlap is közölt: „Borodat, kedves János,/ magamban hordozom, szívemben erjed/ költői szóvá, mely tovább csatangol,/ új országokra, városokra vágyik”. Pálinkájáról pedig elterjedt, hogy jót tesz a szemnek. Ez vitte oda például stábjával a nálunk forgatását befejező Franco Geraldini filmrendezőt, aki azzal vitt magával sokat a számára nagyon kedvelt italból, hogy abból még Gina Lollobrigida is fog inni…
- Hogyan emlékezik erre az időszakra? Milyen hatást gyakorolt Önre?
- Édesapámék életére is jellemző volt, hogy addig, amíg tudtak adni, addig sok-sok vendég élvezte a pincét, a vendégszeretetet. Rengeteg, pozícióban nagy vagy kicsi, de lélekben nagy ember és számos csoport fordult meg nálunk, mondhatni a világ minden tájáról. Ezt valóban bizonyítja a meglévő vendégkönyv. Végül aztán, ahogy nem törvényes öröklési renddel jutott hozzánk a kétgádoros „Nagypince”, úgy nem is azzal váltott gazdát.
-Milyen érzés volt megválni tőle, és mit érez ma, ha arra jár?
- A pince történetének második fénykora a jelenlegi tulajdonosnak, Kugel Györgynek köszönhető. A pince jelenlegi funkciója és működése édesapám szellemi hagyatékát tisztelettel őrzi, és viszi tovább. Ezért hálásak vagyunk. Mégis nehéz arra mennem, hiszen nekem a „Nagypince” édesapámat jelenti. Kicsi koromban ott feküdtem a szemközti gádoron. Amikor megérzem a friss levágott fű illatát, a mai napig ez az emlék, és az akkori érzés jut eszembe, és az, hogy velem semmi rossz nem történhet, hiszen itthon vagyok, itt van az apukám. Azóta tudom, mivel a személy, a tárgy elveszett számomra, hogy valójában akkor Isten tenyerén voltam. Bár a dolgok változnak, de Isten hűsége sohasem változik.
-Édesapja azért is válhatott itt a Strázsa legendájává, mert jelképe lett annak az embernek, aki minden sorscsapása után a szőlőkarókba kapaszkodva tudott talpra állni.
- Bizony, a háború és a hadifogság után a Rákosi-korszak is teljesen összeroppanthatta volna. Gyönyörű, muzeális értékű faragásokkal díszített hordókat vásárolt, miután átvette a birtokot, és azokat féltve, biztonsági okokból szétszedve – ideiglenesen – egy pesti épületben rejtette el. Három év múlva, amikor államosították a házakat, azt mint tüzelőanyagot (!),
elvitték… Abban az időben 6 hold szőlőt ültetett, még 5 holdat vásárolt is. Nagy munkával betrágyázta, előkészítette, megfordította a telepítéshez. Már jó vesszőket is küldtek volna, de 1960 telén – az országos TSZ-mozgalommal- tagosították…
Ekkor szívinfarktust kapott. Hat hétig feküdt… És ezután a csapás után is csak az a „gyógyterápia” használt, hogy visszatérhetett szeretett szőlőjébe. Egyedül ez adta vissza életerejét és életkedvét. Meg kell jegyeznem, hogy idős, beteg korában, mikor már nem volt ereje elmenni a szőlőkaróig, a Krisztusba vetett hitébe kapaszkodott.
-Egyébként – egy bornagykereskedő leányaként – hogyan hatott Önre maga a bor?
- Apám boreladásból élt. A havi fizetése enélkül, 70 éves korában, csak 2600 Ft volt.
Otthon, a konyhánkban borkimérés folyt, ahol poharaztak is, amihez a családnak alkalmazkodnia kellett. Már reggelizés, de a délutáni tanulás is ebben a légkörben folyhatott. Azt tapasztaltam, hogy a kuncsaftok kezdetben mosolygós arcai idővel eltorzultak. Ebből éltünk, de néha volt, hogy ezt egy kicsit szégyelltem. (Tulajdonképpen például Károli Gáspár is művelt szőlőt, és borát – kimérésében – ő is eladta.) Nem vagyok absztinens. Bár nagyon ritkán, de egy kicsit iszom, viszont az én mértékem már az úrvacsorán ivott bor.
- Azt mondta, nem sokkal ezelőtt, hogy a családtagok életútjai elvezettek a szőlő- és földmunkától. Mégis, mint az emberekről, úgy írt arról, hogy mit tanult a szőlők között.
- Igen. Hogy minden tőke más, formában, hozamban. A fiatal kecses, de nem teherbíró, ha minden fürtöt rajtahagynánk, nem bírná el; a tőke megszakadna. A magára hagyott szőlő pedig – fiatalon és öregen is – tönkremegy. Ahogy – bár megvéd a vihartól – a szoros kötözés elzár a napfénytől, ami kicsiben szükséges és hasznos, de a túlpermetezés: méreg.
- Nem lehet véletlen, hogy kicsiben azért csak foglalkoznak ma is szőlővel. Milyen módon?
- Az a kicsi terület, amit megkaptunk, egy régihez hozzávásárolt rész. Van benne régi tőke, de javarészt a hetvenes években újratelepített szőlő volt. A régi gazdák a tőkéket általában vegyes fajtákból állították össze. Gondolom azért, mert a különböző időjárás- és befolyásoló tényezőkre máshogy reagálnak. Így bármilyen időjárás, kártevő pusztított, mégis maradt termés. Édesapám – akkor még nem igazán használt – csöpögtető rendszerrel telepítette, külföldi mintára, ernyőművelésű megoldással. Akkor ennek a csodájára jártak. Aztán a gyakorlat azt mutatta, hogy a magas kordon könnyebben kezelhető. A szüretelésnél nem kell a fej felé ágaskodni, így visszatértek a vesszők kialakításában a hagyományosabb, de modernnek számító kordonos műveléshez. E terület nem rám eső része kivágásra is került. Férjem – Nagy László – családja is rendelkezett szőlővel. Vásároltak is, örököltek is, úgyhogy ez az én részem, a tulajdon kis hányada ma. Itt volt „guggon ülő” tőkés és kordonos művelés is. Áttértünk a kapálás helyett a sorok közötti kaszálásra. Egyfelől, mert kihalóban vannak azok a szívós napszámosok, akik egy napot végig tudnak kapálni kézzel, mint annak idején Kohári, vagy Karsai bácsi. De több rendszeres segítő is volt, persze napszámért. Másfelől a gyep – ismereteink szerint – segít a víz megtartásában.
Az itt termett szőlő borát „Kele Cuvée”-nek hívjuk, nosztalgiából. Mivel a mi családi szüreteink már vendég-szívesség alapúak, így javarészt elajándékozzuk a termést, szőlő és bor formájában.
-Vannak-e továbbfejlesztési, például telepítési terveik a jövőben?
- A teljes szőlőtulajdonban van egy pászta cserszegi fűszeres, amit anyósom, erősen hagyományt őrző, de fejlődést követő gondossággal választott ki, és telepíttette, férjemmel.
Mi – a férjemmel – bérből, fizetésből élünk. A marketing nem erősségünk. A szőlő- és bortermelést megörököltük. A szüleink iránti tiszteletből, a tradíció továbbvitele, a szőlő művelése adott volt. Volt, amikor morogva, de próbáltuk a feladatokat elvégezni. Nálunk ennek a dandárját férjem szervezi. Az én fő feladataim a kötözésnél és a szüretnél hangsúlyosak. Idősödő anyósomnak viccesen mondtam – kötözésre indulva –: „Na, megyek Anyuka, megvalósítom az álmaidat.” Ezen persze nevettünk. Ő sóvárogva kísért a tekintetével, mivel ő ugyanúgy szerelmese volt a Strázsának, mint apukám. Ahogy telt az idő, beállva a sorok közé, furcsa érzés született bennem. Előtört az az elköteleződött lelkesedés bennem, ami engem is meglepett, amit valószínűleg kromoszomálisan örököltem. A kötözést – lányaim időnkénti, néhány órás segítségén kívül – egyedül csinálom. Furcsa időutazás ez.
Visszaemlékezem, énekelek, imádkozom, szívom azt a friss strázsai levegőt, amit az őseim is szívtak. A lágy szellős, tűző napsütésben, egy-egy felhő üdítő árnyékában elképzelem a régieket, akik olyankor mosolyognak.
- Várható-e, hogy a családból – Önök után – ezt a hagyományt majd valaki folytatja?
- A felnőtt gyerekeink egy része szeret időnként kint lenni a Strázsán. Ez anyósomék pincéit, gyümölcsfáit, szabad területeit jelenti számukra. A kicsi gyermekek szőlősorok közötti bújócskázása, a hangos szabad szaladgálás, az 50-60 fős szüreteink zsivaja, egy-egy családi ünnep: megtölti élettel a hegyoldalt. Néhány tavasszal már volt szabadtéri vasárnapi istentisztelet is. Olyankor azt érezzük, hogy mégiscsak érdemes. A Strázsa szeretete megvan bennük. A múlt emlékeit, amiben részük volt, őrzik. A jövőt nem tudjuk. Hogy megtartják vagy eladják, már az ő döntésük lesz. Nincs elvárás bennünk. A mi feladatunk lassan véget ér. Átvettük, amit nekünk szántak, átadjuk a jövendő generációnak. Szeretnénk, ha életüket nem megnehezítené, hanem segítené ez az örökség, ami – mivel négyfelé fog oszlani első körben – talán kezelhetőbb lesz. S ha később csak egy cserépnyi föld maradna majd valakinek, kívánom, hogy áldásul legyen!
Bolcsó Gusztáv
