- A monori Helytörténeti Kiállításon ma is láthatjuk, hogy családja ősi mesterségekkel foglalkozott.
- Dédnagyapámtól ered a dolog. Ő úgy került ide, mint hagyományos vándoriparos, vándorszitás. Az utcán járva-kelve hirdette a drótozást és szitakészítést. Eközben vett itt egy házat, és telepedett le. A nagyapám és apám is folytatta a szitás szakmát, és én 1960-tól lettem apámnál szitás ipari tanuló, akinél éveken keresztül tanultam ki a szitakészítést és a drótfonást. De kapcsolatba kerültünk a kosárfonással is. A szitás az a mesterségük volt, a kosárral, söprűvel, faáruval pedig kereskedtek, egy vállalkozáson belül. Vásározó emberekként, főleg háztartási és udvari eszközökkel kereskedtek. Tószegen voltak – lehet, hogy Magyarországon már sokan nem is tudják – a legnagyobb kosárfonó cégek. Ott az emberek 70%-a font kosarat, amit az országban mindenfelé kereskedőknek adtak el. Éjszaka hozták vagonban a kosarakat nagyapámnak, majd apámnak. Régen mindenre nagyon sokféle kosár, szakajtó kellett a hétköznapokban. Minden, ami most műanyag tároló eszköz, az régen mid természetes anyagból volt.
- Ön meddig foglalkozott a szitakészítéssel, illetve miből élt utána?
- Én nem sokáig, mert kiment a divatból. Illetve elkezdték kft-k csinálni, mert még sokáig kellett, még a 70-es években is, ha otthon sütöttek kenyeret. A pándi malomban sok lisztet vettek pl., ami elállt öt évig is. ezeket mindig át kellett szitálni a felhasználáskor, ahhoz, hogy lehessen belőle tésztát készíteni. Mikor a szitakészítésem abbamaradt, akkor „átlovagoltam” a dróthálókészítésre. De mellékállásban, mert akkor már sofőr voltam.
- Erről az „átlovaglás”-ról jut eszembe, hogy láttam a pincefalán egy oklevelet, ami szerint a bényei egyes póni fogathajtó versenyen II. helyezést ért el.
- Ez 30 éve volt. A lányom hajtotta. Régen nem volt autó. A pincém külső falán megőriztem emlékbe a régi lovas kocsink kerekét. Kocsin jártunk a vásárokra. 35 km-es körzetben közlekedtek így elődeim a kosárral, szitával, ilyesmivel. A Gödöllőtől Irsáig tartó területen. Abból éltek. A lószerszámok, kocsi megmaradása miatt vettem a pónit is.
- De ha már itt a Strázsán, a szőlőjében, a pincéje udvarában lévő hangulatos szaletliben beszélgetünk, térjünk is rá arra, hogy családjában milyen gyökerei, hagyományai voltak a szőlőművelésnek? Rokonságában kik foglalkoztak vele?
- A családban az én nagyapám kezdte, komolyabb mértékben, itt a Strázsán. Vannak apró történeteim erről, de az holnap reggelig tartana, ha mind elmesélném. A nagyapámnak volt – a kereskedelem mellett – nagyon nagy hobbija a szőlő, borászattal, pincével. A Forrás-dűlőben volt a szőlője, a Csúziék mellett. Nem olyan nagy terület. Egy hold körül, gyalogos szőlő, még a régi karós.
Ez aztán nem olyan régen került eladásra. A mostani, itteni birtokomat meg idestova már 40 éve vettem, öregségemre.
- Mekkora terület volt ez akkor, illetve mekkora most?
- Most is akkora, mint amikor megvettem. Olyan 300 négyszögöl körül. Amikor annak idején erre sétáltam, ki volt írva erre a pincére, hogy eladó…
- Egészen meghatódott, amikor felidézte ezt az emlékét.
- Egyértelmű is, ha az ember 40 éve jól érzi itt magát. Csupa érzelem ez, nem is szégyellem.
-Ha valaki bevallja az érzelmeit, az az őszinteség jele.
De térjünk rá arra, hogy milyen szőlőfajtákkal, hogyan foglalkozik itt?
-Na, most jön a meglepetés –: „régi-újfajta” szőlőkkel.
Szombatonként, vagy amikor itt vannak a Bornapok, és erre sétálnak az emberek, akkor én behívom őket, de csak beszélgetésre. Pénzt nem kérek tőlük. Leülnek, és akkor nagyokat beszélgetünk. Nem árulok bort egyáltalán. Mióta jövedékis lett a bor (hatalmas könyveléssel), én abban a pillanatban befejeztem a borászkodást. Szeretem a szőlőt, nagyon szeretek, imádok benne dolgozni. Nem is tudom, hogy tudnék e nélkül élni. Élvezem, hogy nem kell ebből megélnem. Pedig mindig megbosszul, kitol velem. De most pl. az idei év olyan év, amilyen még nem volt. Nincs gombabetegség, nincs jégverés; semmi. Nem volt egy ködös reggel, ami a szőlőnek nagyon nagy ellenség. Az eső meg nem nagyon szükséges.
-De tulajdonképpen hogy kell érteni a „régi-újfajta” szőlő fogalmát?
- Én nagyon nagy pártolója vagyok a régi boroknak. A kadarkának, az Erzsébet királynő emlékének pl.
Ezeket itt 100 évvel ezelőtt telepítették. Csak ezeket mindig el kell dönteni, mindig trágyázni kell, kezelni kell, bújtatni kell, ha kibukik egy tőke, azt ki kell cserélni azonnal. A régi szőlővel munka van, ma ezt már nem is tudják, nem csinálják. Ezek hatalmas értékek. Ma nem tudják az emberek, hogy milyen ízük van, ha rendesen van kezelve. Ennek bor íze van. Nem szabad pancsolni.
- Tudjuk, hogy nagyon érzékeny nagyon „munkás” pl. a kadarka is, ami most újra divatba jött.
- Rengeteg munka van azzal is. Meg is érteném, hogy az ilyen fajtákat kipusztították. Hát, aki komolyan foglalkozik vele, az nem tarthat pl. ezerjót. Mert az ezerjó az 10 évenként egyszer terem. Annyira rothadós szőlő, annyira érzékeny, hogy küzdeni kell vele. De ha beérik, nagyon zamatos. És értékes. Azt iszom, amit a dédapáink ittak, amit nagyon kevés ember.
-És mennyiségre mennyi jön össze egy jó évben?
- Csak annyi, amennyi elfogy. Most engedélyezett a szőlőből a 10 hektó bor. Ha több, be kell jelenteni, a jövedéki miatt, és akkor fizetni kell az után.
- A művelést – gondolom – nem egyedül végzi.
- De egyedül, persze. Mindent, a feldolgozást is. Segédmunkások nélkül. Volt egy traktorom, amit most adtam el, tavaly. Van két vejem, ők jönnek segíteni. A három lányommal. Most már kijárnak mindnyájan. Éva lányom – aki a sorok között dinnyével is kísérletezik – úgy néz ki, hogy folytatni is tudja majd utánam. Jönnek mindig szüretelni. Családi szüretre, lovas kocsival. Eszembe jutnak erről a régi tetei szüretek, ahol rengetegen voltak. A lovas kocsik egymást érték. A gyerekek hancúroztak, az emberek daloltak, igazi szüreti felvonulás volt, remek hangulatban, gulyás illatban.
- Beszéljünk arról is, hogy a pincéje sem akármilyen. Miért is különleges?
- 40 éve vettem, de akitől vettem, azt mondta akkor, hogy 100 éves. Kikutatták, hogy így mára már akár 140 éves is lehet. És sehol sincs most sem beszakadva. Ennek a titka az, hogy akik ezt a pincét egykor ásták, azok már tudták, hogy nem szabad széles pincét csinálni. Ez így 35 méter hosszú, az elágazással együtt 40 méter.
- Láttam ott reduktív tartályt is, a hordók mellett.
- Nagyon praktikus a műanyag hordó. Tökéletesen zár. Annyira tisztán lehet tartani, hogy fantasztikus. Régen rengeteget forráztuk a hordókat. Borzalmas volt. A fahordó anyaga sem befolyásolhatja sokáig a bor ízét. Rengeteg hordós bort készítettem, még vannak is ilyenek a „Gyógygödör”-ben.
- Azért is kerestük fel Önt, mert miközben Ön - 79 évesen is – példaszerűen rendben tartja a szőlőjét, végigjárva a Strázsát, bizony helyenként elhanyagolt területeket láthat az ember. És az sem lehet szerencsés, hosszú távon, hogy több pincetulajdonos másutt vásárolt szőlőt dolgoz fel, illetve hogy a fiatalok többsége csak bulizni jár ki ide.
- Mindezek engem is nagyon elkeserítenek.
- Gondos munkája következtében öreg tőkéi szinte roskadoznak a fürtöktől.
- Én valamilyen „génbankszerűt” csinálok itt ezekből a régi fajtákból, hogy megőrizzem őket. És nincs az a pénz, amiért kivágnám őket! A tiszta ezerjónál jobb nincs is! Az ezerjó különösen kényes. 2-3 naponként ellenőrzöm is. Főleg ködös időszakban, mert érzékeny a lisztharmatra.
- De olaszrizlingjét kóstolva arról is csak jó véleményt mondhatunk.
- Hosszú forrási időszaka volt, de végül is jól sikerült.
- Ennyi tapasztalat után mit lát itt a Strázsán, amin – véleménye szerint – jó lenne változtatni a jövő szempontjából?
- A válaszom vegyes. A „kényelem” legyőz minket. Nem akarok senkit megbántani, csúnya jelzőket használni, maradjunk a „kényelem”-nél. Csak az csinálja, aki szívesen csinálja. Aki nem, az álljon ki a sorból. Aki megterhelőnek érzi, aki kínlódik, annak nagyon kevés itt a jövője.
Aki nem is hajlandó csinálni, az nekem nagyon fáj.
- Másrészt viszont van olyan, amit előremutató kezdeményezésnek, folytatandónak talál az újabb jelenségek közül? Pl. szakképzett, tanult fiatalokkal megújult a Borrend vezetése, aktívan működik a Borút Egyesület, sikeres a Borvidékek Hétvégéje, a Jégvirágtól Borvirágig, az Orbán- és a Márton-nap rendezvénye, és a Fröccs-szombatok is.
- Ezekben látok biztatót. Nagyon jó, hogy vannak ilyen borászok, akik ezeket szorgalmazzák, irányítják, és feladatot is vállalnak sikerükben.
- Mi pedig – további sok erőt és egészséget kívánva
– megfontolhatjuk munkaszeretete által igazolt hitvallását, miszerint: „Az őseink nyomán járjunk a jelenben, mert ez a jövő útja.” Ez a felfogás segíthet abban is, tegyünk meg mindent azért, hogy semmiképp ne sorvadhasson el a Strázsa-hegy évszázadok óta jelentős szőlőkultúrája.
Bolcsó Gusztáv
