- Közismert, és megbecsült tagja Monornak. Eddig mi tette azzá?
- Végzettségem szerint építészmérnök vagyok. 1996 óta van egy közös vállalkozásunk feleségemmel, Simon Beatrice-vel. A Szőnyi+Simon Kft-ben főleg háromdimenziós tervezéssel foglalkozunk, szerkesztünk, rajzolunk, nagyon élvezem ezt a feladatot. Úgy érzem, hogy összefüggés lehet az itt bemutatott, más jellegű, képzőművészeti alkotói tevékenységemmel is.
- Tervezett épületeiket láthatjuk a belvárosban is. Abban viszont nem vagyok olyan biztos, hogy az építészmérnöki teendőkhöz (pl. a műszaki rajzhoz) olyan szorosan kapcsolódhatott volna az, amit a Pincefalu említett legutóbbi rendezvényén kiállítás formájában láthattunk festményein és grafikáin. Családjából örökölhetett művészi hajlamot?
- Véleményem szerint a festőművészi hajlam inkább az építész hivatásomra vezethető vissza. Már gyermekkoromban kitűntem az általános iskolában a rajzórákon, a bizonyítványomban rendre dícséretet is kaptam.
- És a gyerekeinek vannak Önhöz hasonló készségei?
- András fiam neves agykutató, aki jelenleg Svájcban dolgozik, már eddig is nagy sikereket ért el , Péter pedig (jó vagy nem jó) hozzám hasonlóan építészmérnök lett, most Németországban gyűjt tapasztalatokat.
- Büszke lehet rájuk szakterületeiken. De térjünk rá mostani helyszínünk jelentőségére is. Ön hogy került a szőlő közelébe? Volt a családban, aki szőlővel, borkészítéssel foglalkozott? Vagy maga vágott bele először?
– A borászathoz édesapámon keresztül kerültem közelebb, aki lelkesen gondozta az otthoni házi lugasokat. Ezen felül nagyobb szőlőmennyiséggel nem foglalkozott sosem, de ezeket a lugasokat és magát a pincét is örököltem és fenntartottam. Eddig egy kicsit Csipkerózsika-álmát aludta, de ahogy most a Strázsa fejlődik, mi is szeretnénk ezzel lépést tartani.
– Hogy fejlődik a Strázsa-hegy élete, azt valamennyien tapasztalhatjuk. És Önnel is éppen az itt frissen épült szilárd burkolatú út mellett beszélgetünk. Bár ez némi plusz munkát is adott most Önnek, mert ehhez kellett igazítania itt a pincéje közvetlen fal melletti peremének a megszilárdítását is, hogy ne tegyen kárt a lefolyó esővíz a vályogfalakban, ebben a módosult, újfajta lejtésben.
- Ezt az 1860 körül épült pincét édesapám az 1950-es években vette meg, onnantól kezdve gondozzuk, igyekszünk megtartani eredeti állapotban.
- Vannak itteni tervei a szőlőműveléssel, borkészítéssel kapcsolatban?
- Nem kívánok a helyi borászatokkal versenyezni. Ahogy már említettem, van egy kevés szőlőnk otthon, a családi ház udvarában, amiből a magunk számára elegendő mennyiséget lehet előállítani. Szeretjük a saját borunkat, mert odafigyelünk az előállításánál.
- És ehhez van valami képesítésük, vagy csak gyakorlati tapasztalat alapján dolgoznak?
– Gyűjtünk hozzá információkat szakirodalomból és az internetről.
– Az a bormennyiség tehát, amit itt a pincében látunk, ez otthonról származik?
- Igen. A kertészeti jellegű teendőiből a feleségem is komolyan kiveszi a részét. Othon állítjuk elő a mustot, és ide már csak mustként hozzuk fel. Itt tudjuk tárolni, időnként átfejteni.
– Ha szőlőterületet sem akar itt vásárolni, akkor a pince felújítása után hobbi pihenőhelyként szeretné használni ezt az épületet?
– Nem, ez továbbra is présház lesz elsősorban. Az újonnan keletkezett kiállítás ötlete még friss, meglátjuk, hogy erre a célra mennyire tudjuk még majd alkalmassá tenni.
– Ha az volt az ötlete, hogy a „TÖK JÓ!” fesztiválon ezen a helyen egy eredeti színfoltot lehetne teremteni képzőművészeti alkotásainak bemutatásához, akkor jól döntött. Ehhez nagyon jó környezetben van ez a pince. Amikor édesapja megvásárolta, ezt még nem is sejthette. Itt van közvetlen szomszédságában az egyre népszerűbbé váló „Lusta Páva”, Kruchió László sajátos vállalkozása, ahová – programjai sorozatára – sok szórakozni, pihenni vágyó vendég szokott zarándokolni, főleg a szőlőünnepek időszakában. De egyik fő útvonala ez a már az országosan is ismertté vált Borvidékek Hétvégéjének is. A sors úgy hozta tehát, hogy egy forgalmas és kulturált helyszín adatott meg ötletének megvalósítására. És akkor térjünk rá beszélgetésünk tulajdonképpeni legfőbb apropójára -: festészetére. E téren hogyan jutott el idáig?
– Mondhatom, hogy az egész életpályámat kíséri a rajzollás, alkotás szeretete. Gyermekkoromban nagyon szívesen rajzoltam Walt Disney figurákat. Aztán az általános iskolában Csák András rajztanár segítségével tovább tudtam fejlődni. A középiskolai tanulmányaimat Debrecenben végeztem el, építőipari szakközépiskolában. Ott a rajzóra szintén nagyon erős volt. És a Budapesti Műszaki iEgyetem Építész Karán is voltak szabadkézi rajzórák. Mivel én mindig keveselltem a kötelező rajzórák számát, ezért jártam még a heti egy alkalommal megtartot művészi grafikára. Dr. Szamosvári József festőművész tartotta ezeket az órákat. Soha nem hagytam volna ki egyetlen alkalmat sem. Az egyetemi időszakot követően akkor vettem elő jellemzően a tollat, ceruzát, amikor külföldön jártunk,nyaralni, vagy ösztöndíjasként utazhattunk. A legintenzívebben az utóbbi tíz évben kaptam újra kedvet a rajzolásra. Hozzá jött az akvarell- és az olajfestészet, valamint a pasztell kréta.
– Éppen rá akartam térni az eszközhasználatára is. Olajat még itt nem láttam, de akvarelljei szépen kidolgozottak, színesek. És a grafikát is nagyon nagyra becsülöm, mert néhány gyakorlott vonallal vissza tudja adni ezeknek a helyszíneknek a hangulatát is, fekete-fehérben is, ahogy tusrajzai igazolják.
- Eszembe jutott még egy közkedvelt másik technika: az akril. Ennek használata nálam
valahogy megakadt, és helyébe lépett a sokak által lebecsültebb akvarell.
- Pedig ennek értékeit Munkácsy-díjas festőművészünk, a monori Balogh Gyula is igazolta.
- Az akvarell és az olaj párhuzamosan megy nálam. A témától függ, hogy mit választok, de a körülmények is dönthetnek, mert az akvarellhez tartozó eszközöket könnyebb kezelni. A festés során a valóságból indulok ki, a három dimenziós látványt alakítom át festménnyé. Plein-air festőnek tartom magam, látvány után szeretek festeni, jellemzően a szabadban. --Érdeklik a modern technikák, stílusok, izmusok?
– Táplálkozom belőlük, de inkább a hagyományos festészet híve vagyok. Követem pl. a nagybányai festőiskolát, vagy Szőnyi István zebegényi munkássága is hatott rám. A mai magyar festők közül Agárdi Gabi képzőművész és Király Nikoletta festőművész voltak rám hatással. Szívesen nézem a késő reneszánsz Caravaggio
varázslatos alkotásait, amik még ma is gondolatokat ébresztenek bennem.
- Sokan ide találtak október 22-én Önhöz?
– Nagyon nagy volt a forgalom. Eleinte úgy látszott, hogy az ilyenfajta kultúra nem nagyon érdekli az embereket, inkább az evés-ivás. Megfigyeltem, és nagyon érdekesnek tartom,hogy a kisgyerekek viszont hamar felfedezték azokat a képeket, amiket ide kiraktam. És azután, hogy a bendőjüket megtöltötték a turisták, és jöttek visszafelé, akkor bizony jobbanmegálltak nézelődni. A kiállítás alatt próbáltam egy kis hangulatot is varázsolni festő eszközeimmel, az utcára kiülve készítettem egy tollrajzot és egy kis akvarell képet. Időnkéntfel kellett állnom, és el kellett magyaráznom, hogy melyik kiállított kép hogyan keletkezet, mivel készült, miért pont olyan.
– Ez pedagógiai tevékenység is lehetett egyszersmind, úgy látom.
– Volt kiktől tapasztalatot szereznem, e téren is. Van egy egyesületünk – „Művészek a Művészetért Egyesület” – , amit Agárdi Gabi képzőművész vezet. Ő újlengyeli, és így az a helység a központ, ahol az Újlengyeli Alkotóműhely is található. Volt már kiállításunk, a körzetből született művekből pl. Monoron, Albertirsán, Dabason és Kecskeméten is. Rövid ideig – mert közbejött a covid – a monori gimnáziumban is működtek. Amikor lehetőséget kerestem, akkor ott szívesen fogadtak. Kellett egy vizsgarajzot készíteni, ügyelve a perspektívára, szép színekkel. Úgy látszik beváltam, és azóta is velük tartok mindenhová.
– Jó, hogy van ilyen egyesület, de az is, hogy tudott hozzájuk csatlakozni, valamint hogy szívesen csinálja, Hol voltak eddig csoportos vagy egyéni kiállításai?
- Csoportos kiállításaim voltak német földön, Bajorországban (2014-ben, több is). Utána Magyarországon is többször, Kecskeméten kétszer, Albertirsán, Monoron is, legutóbb két képemmel, 2023. szeptember végén, a Vigadóban.
- Mégis, a legtöbben itt láthatták a képeit először.
- Igen, mert nyilvánosságra, ilyen módon, még nem álltam ki. Igazából a saját kedvtelésemre csinálom a képeket, és mindegyikhez fűz valamilyen érzés, emlék, amit nem lehet elfelejteni. - Megdolgozott értük, érthető, hogy a sajátjának tekinti. Mik a tervei, célkitűzései ezen a festőművészeti területen?
– Célom továbbra is szép képeket alkotni, olyanokat, ami másoknak is tetszik, és értékesek.
– És most már – a különböző egyesületekben szerzett tapasztalatai alapján – tudja, hogy mi az igazi érték. Értéket teremteni a maga és mások örömére.
– Pontosan. Mintha én mondtam volna. Ezt vállalom művészi hitvallásomnak.
– És hogy érezte most ezen a „tökös” rendezvényen, a pincéhez illettek alkotásai? Hogy vették az érdeklődők, hogy „Pincében festmény?!” Csodálkoztak? Vagy azt mondták:
De jó ötlet? Hogyan viszonyultak hozzá? Mit látott az arcukon?
– Gondolkoztam azon, hogy is lehetne ezt a kis tárlatot megnyitni. Először arra jutottam, hogy elég lesz, ha a présházba lesznek téve a képek. De aztán továbbgondoltam, és úgy döntöttem, hogy inkább kiköltözöm az utcára, és oda teszem ki, szem elé a képeket, hogy akik jönnek-mennek jobban láthassák; és akit jobban érdekel, majd bejöhet, itt is alaposabban megnézni a többi alkotást. És szerintem ez a politika bevált.
– Én azt hiszem, nemcsak a Szajna-parton jöttek erre rá, Párizsban, hanem Ön is jól döntött. Akinek kint megakad a szeme rajta, azt becsalogatja a kíváncsiság. Ezek szerint igazolódhattak várakozásai, és végül is sikerült felkeltenie a pozitív érdeklődést.
– Sikerült. Eredetileg már a 10 %-os érdeklődési aránynak is örültem volna. de szerintem jóval fölötte lettünk a 80%-nak. aki lelassított, és megnézte. a képeket. De a gyerekek érdeklődése talán még a 100%-os arányt is elérte!.
-Már az ókori görögök és a rómaiak is azt vallották, hogy aki a jó bort és a művészeti szépet szereti, az rossz ember nem lehet. Szeretne valamit üzenni az Olvasóknak?
- Szeretném más alkalmakkor is megnyitni ezt a kis „Szőnyi Galériát”, és mindenkit újabb meglepetésekkel és szeretettel várok ezekre.
*
– Mivel a 2012-es (KultPince által szervezett) „Töklökőt” követte a mostani „TÖK JÓ!” rendezvény, ami valóban jól is sikerült, bízhatunk benne, hogy jövőre is szintén láthatunk majd ott érdekes újdonságokat. Ahogy az idei főrendező – Kruchió László – mondta, szeretné, ha hagyománnyá válna ez a Strázsa-hegyen, a jövőben is.
Bolcsó Gusztáv
