A szántás a talajjavítás egyik legfontosabb művelete. Vagy mégsem? Íme a Talajmegújító Mezőgazdaság válasza.
Lehet, hogy a magyar termelők jó részének fogalma sincs arról, hogy kárt okoznak a klasszikusnak vélt szántásos földműveléssel? Kökény Attila tanácsadó, a Talajmegújító Mezőgazdaság (TMMG) egyik hazai képviselője szerint a válasz egyértelműen igen. Erről országjáró előadás-sorozatának hajdúböszörményi állomásán is beszélt.
Mint azt később kérdésünkre elmondta, már a „klasszikus” fogalom is téves, hisz a szántásos földművelés kezdete valójában csak az 1830-as évek közepére datálható, mert John Deere akkor alkotta meg az első öntisztuló vasekét. „A nagy teljesítményű erőgépek megjelenésével az 1900-as évek elejétől kezdődött a szántásra épülő, ipari mértékű talajpusztítás, amivel a kemikalizált mezőgazdaság mostanra a globális szén-dioxid-kibocsátás egyik jelentős szereplőjévé vált.” A tanácsadó az okozott pusztításra a legszemléletesebb példának az észak-amerikai Fekete Porvihart tartja, amely miatt az 1930-as években emberek millióinak kellett elhagynia az USA középső régióját. „Ezen a közel négy magyarországnyi termékeny prérin a jégkorszak óta állatok tízmilliói legeltek, de amint a múlt század elején nagy teljesítményű vasekékkel felszántották, elég volt két évtized és néhány aszályos év, hogy sivataggá változzon.
A széntől, ami a szétszántott talajból és humuszból a légkörbe került, a – jelenleg is exponenciálisan emelkedő – átlaghőmérséklet melegedett. Miközben a talajok eredeti széntartalma a töredékére esett vissza az elmúlt 100 évben.
Két szezon elég
A TMMG képviselője így foglalja össze, hogy mi a gond a szántással: „A termőtalaj egy rendkívül érzékeny ökológiai rendszer, amely kialakulásához évszázadokra, évezredekre van szükség. Ez a szénben gazdag, gyökerekkel és szerves ragasztókkal megkötött morzsákból álló egység képes ellenállni jelentős csapadéknak, valamint aszályban is táplálékkal és vízzel látja el a növényeket. A talaj tartós morzsáit és pórusait a talaj táplálékhálója hozza létre, amelyet a növényi fotoszintézis által termelt cukrok látnak el energiával. Amikor az ember termelésbe von egy területet, általában szántással kezdi, amely mindössze két szezon alatt képes a talaj stabil szerkezetét tönkretenni. A stabilitását vesztett talaj szabad prédája az időjárási szélsőségeknek. Ennek a leromlott erőforrásnak már 10 milliméter csapadék képes cserepet verni a felszínére, busznyi vízmosásokat képezve elmosni a löszt vagy épp belvizet kialakítani. A szél el tudja hordani a homokot és porviharok alakulnak ki, de ezek már nem termőtalajok, hanem szélsőségesen leromlott, geológiai képződmények. A talaj a szerkezetét és széntartalmát elvesztve már nem képes fenntartani az oxigénkedvelő mikroorganizmusok változatosságát és agyagtartalmától függően egyre tömörebbé válik. A levegőtlen talaj egyre savanyúbbá lesz a biogeokémiai folyamatok eredményeként, rontva a művelhetőséget és termékenységet. A rendszeresen szántott talajban jelentősen lecsökken a mikrobiális változatosság és egyedszám, különösen a mikorrhiza gombák tűnnek el, amelyek termesztett növényeink jelentős többségét segítenék a tápanyaghoz és vízhez jutásban.
Az ökológiai sivatag kialakulásával egyre nagyobb inputköltségekkel kell dolgozni, hogy hasznot érjen el a termelő, de minél szélsőségesebb az időjárás, annál kisebb az esélye erre. A laza talajokban a szántással még a szármaradványok visszaszántása és szerves trágyázás mellett is rohamos humuszégetést végez a gondos gazda, miközben pazar eketalpat hoz létre, amely sikeresen akadályozza meg, hogy a termesztett növényeink gyökerei mélyebbre jussanak el a táplálékért és vízért. A szántás elmunkálása sok energiát igényel és a lazító hatása legjobb esetben is csak egy szezonig tart.
Nem csoda, hogy világszerte egyre több termelő tér át magától a talajkímélő, újabban a talajt újraépítő technológiákra, amelyek biztonságosabb termelést biztosítanak.
Nem mindenkinek jó
Szólt arról is, hogy mindezek a problémák, és az új technológiák szerinte miért nem ismertek hazánkban. „A nagy integrátorok és kereskedők gondosan ügyelnek, hogy egy olyan technológia ne terjedjen, amely jelentős piacvesztést okozhat. Olyan országokban jó a fogadtatásuk, ahol a termelőknek nem agyontámogatott piacon, segélyekből és támogatásokból származik a megélhetésük, hanem abból élnek, amit megtermelnek. A technológia alapját jelentő direktvetés több, mint negyven éve ismert, évente magyarországnyi területen térnek át a gazdálkodók, jelenleg 160 millió hektár körül jár világszerte az elterjedtsége. A direktvetésnek köszönhető például a világpiac 60 százalékát lefedő amerikai GMO szója és kukorica export, amelynek jelentős részét minimális műveléssel vagy direktvetéssel termelik meg – ezzel versenyképtelen a szántással dolgozó magyar termelő.
A versenyképesség záloga
Kökény Attila beavatott, hogyan lehet a lehető legkevesebb talajmunkával művelni a földet. Mint mondta, a gabonák betakarítása után okszerű, forgatás nélküli talajműveléssel kezdődik a munka, amellyel a minimumra szorítható a talajzavarás. A gabonák és tavaszi kultúrák közé be kell iktatni egy összetett takarónövény keveréket, amellyel már a következő évi kapás növény tápanyagkészletét is stabilizálhatjuk a talajban, a jól összeállított keverék gyökértömege pedig pórusos talajt hagy maga után. A takarónövényekre kijuttatott minimális mennyiségű nitrogén többszörösen térül vissza jó időjárás esetén, mert a nagyobb tömegű biomassza több száz kg műtrágyának megfelelő tápanyagot képes kimosódás nélkül eltárolni a következő tavaszig. Ha trágyázunk, azt is a takarónövény előtt juttatjuk ki, így a vízoldható tápanyagok szinte teljesen megmaradnak, ellentétben a klasszikusan beszántott őszi trágyával. A technológia alapja, hogy nem a vasra kell bízni a munkát, hanem a takarónövényekre és a talajéletre, amelyek bármelyik eszköznél hatékonyabban hozzák létre a tartósan jobb minőségű talajokat.
Forrás: HAON
