Az ötlet Herda Tibor fejéből pattant ki.. Olyan hagyomány felélesztésére vállalkozott, amelyről legtöbbünknek már csak szüleinkre, nagyszüleinkre gondolva villannak be emlékfoszlányok. Persze akadnak, akik a műfajt ma is művelik - leginkább a pincék mélyén, néhány pohár jóféle strázsahegyi bor után… A szöveg és a dallam nagyjából megvan, és a cimborák egymást tanítgatva, közösen éneklik a sok évtizedes hagyományokkal rendelkező magyar nótákat.
Tudományos tény, hogy az éneklés csökkenti a stresszt, enyhíti a szorongást és emeli az endorfinszintet. Amikor énekelünk, a zene rezgése átjár bennünket, megváltoztatva a testi és érzelmi állapotunkat. Valami ilyesmi történt velünk is, amikor szombat délután Tiborék idilli kertjében gyülekeztünk a Kármentő soron. Előkerültek a pálinkák és a gazda ízletes borai is, amelyekkel megalapoztuk a nótázás hangulatát.
Tiborék kemény munkájával felújított, ízlésesen berendezett pincéje előtt álldogáltunk, amikor a hangfalból egyszer csak felcsendült az „Által mennék én a Tiszán…” dallama, majd az „Akácos út” is, amelyet a gyakorlottak fejből, a kevésbé képzettek pedig az előre kiosztott nyomtatványokból lesve énekeltek mind bátrabban. Felszabadító érzés volt együtt énekelni, miközben az arcokon derűs mosoly jelent meg.
Tizenöten indultunk tovább, kezünkben pohárral, szívünkben melegséggel, hogy aztán Kispál Zsolték, Hárs Laciék, Bokros Lajos bácsi, Szabó Gáborék és Csinos Károly pincéjénél megállva közösen danoljuk el a pincegazda kedvenc nótáját. Vendéglátóink egy-egy pohár borral és némi harapnivalóval honorálták a kedves dallamokat. A nap melegen sütött, a mandulafák virágoztak, a madarak csiripeltek... A délután előrehaladtával aztán szép lassan visszatértünk Tiborék birtokára, ahol a házigazdák szíves fogadásának jeléül ínycsiklandó tálakat készítettek bőségesen megrakva zöldségekkel, szalonnával és kolbászokkal. Naplemente után jólesett a tűz köré gyűlni és nyársbotunkat forgatva ropogósra sütni a füstöltárut.
A „téglagyáriak” természetesen ismerik egymást, a pinceajtót nyitva felérve mindig van egymáshoz egy-két jó szavuk. Én azonban újonc , aki a vacsora után kezdte felderíteni, hogy kinek, mióta van, és hogyan lett pincéje a Téglagyárban. Örömmel hallgattam az arról szóló történeteket, hogy (a szülők elvesztése után) hogyan szólította meg egyiküket és másikukat is a családi hagyaték, hogyan vették át a hagyományokat, és hogyan váltak mára igazi szőlős és boros gazdákká.
Jóllakottan nótázgattunk aztán, hazaindulás előtt pedig már a következő alkalmakat terveztük...
Hogy mikor lesz? Pontos időpont még nincs, de az biztos, hogy folytatása következik!
Köszönet a vendéglátó pincegazdáknak, illetve külön köszönet Szvoren Tündének és Herda Tibornak, akik szebbé varázsolták áprilisi szombatunkat!
