Vivát az indulóknak, ballagási bulik a pincefaluban

Ballagások ideje van. Búcsúzásoké, amelyeket azonban izgalom, öröm és várakozás leng körül. Hiszen új utak nyílnak innen, ezekre pedig feltarisznyázzák az embert, jó tanácsokkal útravaló, hamuban sült pogácsával.
A Strázsahegy is hangosabb ilyenkor, fiatal hangok szállnak a pincehátak felett. Mondanánk, hogy divatba jött a banketteket megint a szőlőhegyen, a családi vagy a vendégfogadó pincékben tartani. Az igazság azonban az, hogy ki sem ment a divatból- csak épp nem bankettnek, hanem pincebulinak hívják.
Vivát az indulóknak, ballagás a pincefaluban
A diszkók, a trendi szórakozóhelyek éjszakai világába is bele lehet ugyan kóstolni, már csak a megismerés miatt is, de a zöldben összegyűlni, terített asztal körül vagy fűbe terített plédeken, piknikkosarakkal körülvéve: ez összehasonlíthatatlan élmény.
Amit aztán élethosszig lehet ismételni, öregdiák-találkozók során. De még olyasmi is megeshet, hogy akik az ilyentájt különösen sokat emlegetett életutakon menet közben valahogy szem elől tévesztették egymást – utcabeliek, hajdani baráti – és gyerektársaságok – azok most, a ballagó diákok vonulását látva erős késztetést éreznek feleleveníteni a régi szép időket.
Az idők ugyanis, ha régiek, előbb-utóbb általában megszépülnek. Csak éppen jól meg kell érniük hozzá, mint az óbornak.
Ma már én sem neheztelek hajdani osztályfőnökömre, aki – bár neki köszönhetem a magyar nyelv-és irodalomban megszerzett tudásom kimozdíthatatlan alapjait – az emlékkönyvembe ballagáskor ezeket a nehéz sorokat írta - melyek többségének aztán, akarva-akaratlan, rendesen meg is feleltem, noha az életet nem mindig célszerű szófogadó diákként élni.

Ballagási buli a KultPincében

Reményik Sándor: Akarom
Akarom: fontos ne legyek magamnak. 
A végtelen falban legyek egy tégla, 
Lépcső, min felhalad valaki más, 
Ekevas, mely mélyen a földbe ás, 
Ám a kalász nem az ő érdeme. 
Legyek a szél, mely hordja a magot, 
De szirmát ki nem bontja a virágnak, 
S az emberek, mikor a mezőn járnak, 
A virágban hadd gyönyörködjenek. 
Legyek a kendő, mely könnyet töröl, 
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad. 
A kéz legyek, mely váltig simogat, 
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok. 
Legyek a fáradt pillákon az álom. 
Legyek a délibáb, mely megjelen 
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem, 
Legyek a délibáb a rónaságon. 
Legyek a vén föld fekete szívéből 
Egy mély sóhajtás fel a magas égig, 
Legyek a drót, min üzenet megy végig 
És cseréljenek ki, ha elszakadtam. 
Sok lélek alatt legyek a tutaj, 
Egyszerű, durván összerótt ladik, 
Mit tengerbe visznek mély folyók. 
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír, 
Míg le nem teszi a művész a vonót. 

Az időknek azonban, ahhoz, hogy idővel vagy megszépüljenek, vagy a megbocsátás köde boruljon rájuk, szerencsére változniuk is kell. Így eshetett meg most, hogy a családom ballagóvá érett ifjú tagja már maga választotta a verset, amit a tarisznyájába tesz. Ez pedig így szól:

„Akarok! Egy kemény, rövidke szó.
Ebben benne van az egész életem.
E szó mögött sok nehéz harc rejtőzik, 
E szó mögött még sokat könnyezem,
De történjék bármi, Ha az egész világ fog ellenállni,
Vagy ha egyedül is maradok,
Mindent legyőzve, mégis: akarok!”


Ilyesmire érdemes inni, csakis bort, és persze leginkább a Monori Pincefaluban
Vivát az indulóknak!