Hordócska megszületése az öreg kádármesternek, Mihály bácsinak volt köszönhető, aki épp felhagyni készült a mesterségével. Már tavasszal elkezdett búcsúzkodni a kezéhez nőtt szerszámoktól, az apjától megörökölt, füstös műhelytől, hogy – fiú utódja nem lévén – nyár végén átadhassa mestersége minden rekvizitumát az új tulajdonosnak, aki éppenséggel az ő keze alatt lett ügyes kádárrá.
De mielőtt az átadásra sor került volna, úgy gondolta: összeügyeskedik még egy utolsó kis hordót az ő jó komájának, Ambrusnak, akivel együtt gyerekeskedtek, együtt katonáskodtak, egyszerre nősültek, és még öregedni is egymás szomszédságában öregedtek.
Csinált is olyat, hogy összecsapta a kezét, aki csak meglátta:
- Ejnye, milyen helyre kis hordócska ez! Olyan jó formájú, olyan kis csinoska, épp hogy meg nem elevenedik! Ezt még gurigatni sem kell, tán magától is felszaladna a hegyre!
Hát, ha fel nem is szaladt, a sok dicséret úgy átjárta, úgy megmelengette, hogy már az udvaron, az öreg eperfa alatt álldogálva elhatározta: amint módja lesz rá, meghálálja valahogy az öreg kádárnak, amiért ilyen szemrevalónak teremtette.
Hát még, amikor Ambrus gazda boldogan meglapogatta!
Az öreg kádárnak majd’ hogy a könnye is ki nem hullott, ahogyan a komája örvendezését látta: hát ilyen sokat ér az ő ajándéka? Egyedül Ambrus gazda felesége méltatlankodott, de ő is csak azért, nehogy a kelleténél jobban elérzékenyüljenek, aztán sírdogálásba találjon fordulni a nagy öröm.
- Inkább nekem csinált volna egy jó vizes rocskát! Öregembernek minek már az új hordó? Jól szolgálnak a régiek is erre a kis időre!
***
Hordócska a szekérderékban utazott föl a Strázsára, egy öreg puttony társaságában, aminek a vállra való hevederét kellett kijavíttatni, amiatt került le pár napra a hegyről a faluba. Sokbeszédű puttony volt ez, de Hordócska nem bánta. A sok csikorgó-nyikorgó fecsegésből legalább megtudott egy s mást a pincehegyi világról.
- Gyönyörűség lehet ott élni! – gondolta a Hordócska, a hallottakból úgy ítélve meg, hogy nincs a világban hasznosabb és kellemesebb elfoglaltság, mint a szőlőhegyen szolgálni. Pedig az öreg puttony azt el sem mondhatta, milyen fölséges illatok párállanak a pászták közt, amikor a szőlő virágzik. Azt ugyanis ő maga sem tapasztalhatta, lévén, hogy szőlővirágzáskor minden tisztességes puttony vagy a pincekamrában, vagy lent a mélyben, a demizsonok szomszédságában alszik.
Amikorra Ambrus gazda szalmatetős, fehérre meszelt pincéjéhez értek, s előkerült a kulcs is, Hordócska már olyan izgatott volt, hogy magától megindult volna lefelé a szekérről, ha Mihály bácsi meg nem állítja.
- No nézd csak, milyen guriguri jószág ez, alig bír magával! De még fiatalka. Majd lecsendesedik, akárcsak mi ketten, igaz-e, Ambrus?
Le is csendesedett, amint túlesett a gőzölésen, forrázáson. Nagy próba volt a beavatás Hordócska életében, de az öreg hordók – akikkel addigra jól összebarátkozott – idejekorán elmagyarázták: át kell ezen esni, máskülönben faízű lesz benne a bor, még ha a legszárazabb zempléni tölgyből valók is a dongái. Márpedig Hordócska semmiképp nem szeretett volna faízű borral szolgálni. Olyan nagyon meg akart felelni már az első évben, hogy amikor szüret után rizlingmusttal megtöltötték, a nagy igyekezettől egészen kifényesedett. Ambrus bácsi elégedetten megpaskolta:
- Nézzétek már, olyan mintha a belsejében egy kis napocska sütne!
De akkor csodálkoztak csak igazán, amikor Márton-nap után a hordócskából előkerült bort megkóstolták! A pohárból is mintha a nap sütött volna. Benne volt abban a nyári, forró delelők és a kora őszi langyos napsugarak minden íze. Meg még valami, hirtelenjében megfogalmazhatatlan, eddig nem tapasztalt különlegesség.
- Orvosság ez – állapította meg a két öregember első kóstolásra, pedig akkor még nem sejtették, milyen igazat szólnak.
***
A következő télen történt, hogy az öreg kádár ágynak esett. A doktor kikúrálta ugyan a tüdőgyulladásból, de Mihály bácsi nem akart fölkelni mégsem. Úgy érezte, nincs itt már neki semmi dolga, ami volt, azt tisztességgel bevégezte, minek szaporítaná a Földön a fölöslegesek számát.
Karácsony előtt már könnyek közt búcsúzkodott tőle a felesége. Nagyon úgy látta, hogy az éjféli misét a halottas ágy mellett tölti, nem a szomszédjai közt, a templomban.
Ambrus gazda is elejtett néhány kihulló könnyet Hordócska felett, amikor egy kétliteres demizsont feltöltött a napsugaras rizlingből a lopóval.
- Elmegy az én jó komám végleg – osztotta meg hordócskával a bánatát – máma este én is elköszönök tőle.
Hogy s mint esett az elköszönés, annak nem volt tanúja senki. Ha csak a kétliteres demizson nem, ami úgy tíz óra tájt már csak félig volt telve. Ambrus gazda az asztal mellett, Mihály bácsi fektében felkönyökölve ürítgették a vastag falú üvegpoharat, alig beszélve közben. De hisz ha egymásra néztek, abból is értettek mindent.
Reggel aztán Mihály bácsi felesége majd’ felsikoltott örömében, amikor az öreg megszólalt:
- Ennék én abból a húslevesből, amit tegnap annyira kínálgattál.
Délre már szétszaladt a hír az egész utcában, estére pedig a főszögön is a Békásban is, de még a Laposhegyen is tudott mindenki az öreg kádár csodálatos gyógyulásáról.
- A bor! Annak köszönhető, a bornak! – mondogatták az emberek.
***
A természet karácsony tájt köztudomásúlag téli álmát alussza, de valahogy mégis – talán egy álmatlan vakondnak, vagy egy vén varjúnak köszönhetően, amelyik bekárogta a híreket a pincék szellőzőin – eljutott a hír a hordók közé. A hordók pedig úgy érezték, soha ekkora tisztesség még nem érte őket. Némelyiküknek majd’ szétpattantak a dongái a büszkeségtől. Elvégre bennük fortyog, érlelődik, kap ízt, színt és illatot évről évre az a sok ezer hektó orvosság, ami, lám, ilyen csodákra képes.
- Nono! – csillapította a hordónépek izgatottságát egy mély és erőteljes basszus, a hegy legöregebb hordójának hangra – Meg ne feledkezzünk a hordócskáról! Hátha neki is van hozzátennivalója. Tőle származik a gyógyító bor, lehet ebben valami titok is.
- Nincs énnekem titkom – mondta Hordócska, kissé megszeppenve a megtiszteltetéstől, hogy éppen ő került az érdeklődés középpontjába – A gazdám meg a komája törődtek velem mindig, gondoskodnak rólam, dicsének, szeretnek engem. És ha ez hordólétem végéig így marad, ami az én gondviselőimet ismerve nem is lehetne másképpen, azt én csak így tudom meghálálni. Elhallgattak erre a hordók, mígnem valamelyikük öblösen megszólalt:
- - Akkor ezt jó lesz megszívlelni!
És így van ez azóta: amelyik pincének gondos, értő, szerető gazdája van, ott a hordók gyógyító borokkal szolgálják meg a velük való törődést.
Ahol meg nem, hát ott sose hallottak még a hordócskáról, aki pedig többet tudott a szeretet erejéről, mint némelyik ember.
Történetek, anekdóták a Monori Pincefaluból 46
A csodálatos hordócska
Szerző: Koblencz Zsuzsa 2011 tavasz
Hogy nincs legendája a Strázsahegynek? Hát már hogyne lenne. Csak éppen a monoriak nem emlékeznek rá. Mert az ember már csak ilyen: azt gondolja, a limlomot sepregeti ki az emlékezetéből, de hogy a limlom közt aranyszemcsék is ragyognak, azt már nem veszi észre.
Ez a história is így kerülhetett a semmirevalónak hitt emlékek közé, és mindössze annyi maradt meg belőle, hogy aki a Strázsa borát issza, ha nem is épp a halhatatlanságba vált bilétát, de hosszú életre számíthat. Hogy mindez a giriguri hordócskának köszönhető, azt persze nem őrizte meg a hálátlan utókor.
Pedig réges-régen, amikor még híre-hamva sem volt a belvárosi sétánynak, az angyalos kútnak, de még a fából faragott Orbán-szobornak sem, fönt a hegyen, a pincék közt valahol, lakott egy igen-igen különleges, varázslatos hordócska.
Fagyos téli éjszakákon, amikor csönd üli meg a Strázsahegyet, s csak a csillagok világítanak, meg a hó, a pincék mélyéből egészen halk hangokat hallani. Ha valaki ilyenkor a hó alól kiágaskodó szellőzők fölé hajolna, azt hihetné, gordonka szól a mélyben, nagybőgő mormogásával keveredve. Pedig csak az öreg hordók mesélnek a fiatalabbaknak a hordócskáról, nehogy el találjon veszni végleg a hosszú életnek a hordónemzedékek által mindmáig őrzött receptje.
Hogy nincs legendája a Strázsahegynek? Hát már hogyne lenne. Csak éppen a monoriak nem emlékeznek rá. Mert az ember már csak ilyen: azt gondolja, a limlomot sepregeti ki az emlékezetéből, de hogy a limlom közt aranyszemcsék is ragyognak, azt már nem veszi észre.
Ez a história is így kerülhetett a semmirevalónak hitt emlékek közé, és mindössze annyi maradt meg belőle, hogy aki a Strázsa borát issza, ha nem is épp a halhatatlanságba vált bilétát, de hosszú életre számíthat. Hogy mindez a giriguri hordócskának köszönhető, azt persze nem őrizte meg a hálátlan utókor.
Pedig réges-régen, amikor még híre-hamva sem volt a belvárosi sétánynak, az angyalos kútnak, de még a fából faragott Orbán-szobornak sem, fönt a hegyen, a pincék közt valahol, lakott egy igen-igen különleges, varázslatos hordócska.
Fagyos téli éjszakákon, amikor csönd üli meg a Strázsahegyet, s csak a csillagok világítanak, meg a hó, a pincék mélyéből egészen halk hangokat hallani. Ha valaki ilyenkor a hó alól kiágaskodó szellőzők fölé hajolna, azt hihetné, gordonka szól a mélyben, nagybőgő mormogásával keveredve. Pedig csak az öreg hordók mesélnek a fiatalabbaknak a hordócskáról, nehogy el találjon veszni végleg a hosszú életnek a hordónemzedékek által mindmáig őrzött receptje.