Hogy a Lázár-villát az oroszok vagy a németek gyújtották fel a háború alatt, arra már nem emlékszik senki. Mindenesetre csúnyán leégett. Pedig fénykorában olyan szép volt a 150-200 négyzetméter alapú épület, amelyen még egy kis torony is ékeskedett – Kovács Sándor látott erről egy képet Lázárék családi albumában – hogy sírni támadt kedve, aki a két látványt összehasonlította.
Kovács Sándor nagyapja volt a villa körüli szőlőbirtok vincellérje húsz évig. Ebbe a pozícióba pedig akképpen került, hogy a ’20-as években nyugdíjazták a vasúttól, ám a gazdasági válság idején húsz százalékkal csökkentették a nyugdíjakat – muszáj volt valamivel pótolni a megcsappant jövedelmet.
Az öreg Lázárról azt őrzi Kovács Sándor emlékezete, hogy kiült a diófa alá, maga mellé tette a kis asztalkára a szita alá helyezett dohányt, mellé a kancsó bort, s a poharakat. Ha ismerős járt arra, lett légyen az akár a csősz is, az öreg beinvitálta: „Jöjjön, János, igyunk egy pohárral!” Az erdélyi származású jogászember, aki az államtitkárságig vitte, szolid polgári életet élt a hegyen is, nem mulatozni, inkább pihenni, elmélkedni járt ki – meséli Kovács Sándor, megtoldva ezt az emléket az Ádlerekről szóló történettel. Eszerint Rácz-Ádler József minisztériumi államtitkárnak két kataszteri hold szőlője volt a „kastély” körül, egy holdnyi pedig a Locsodi út felé eső részen. Nászának mondhatta Haggenmacher sörgyárost, aki felajánlotta, hogy annyi salakot küld ki a járhatatlan hegyi utak feltöltésére, amennyit csak akarnak. Ádler szólt a monori gazdáknak, szedjék össze a munkára fogható fogatokat. Azok meg állítólag azt válaszolták: ők ugyan nem építenek utat az uraknak. Noha kijártak a szőlőkbe minden nap – Ádlerék meg az évből talán két hetet töltöttek ott.
Hogy ez így történt-e valóban, nem ellenőriztük, ki tudná ezt ma már kinyomozni.
Abban is Kovács Sándor emlékezetére bíztuk magunkat, miszerint öreg Lázárné vecsési származású volt, mégpedig Róder-lány. Róder Imre volt az édesapja, akinek a vecsésiek a község oktatásában szerzett érdemeiért szobrot is állítottak.
- Dr. Keresztes György lett Lázár János veje, aki 1915. január elsején született – mondja Kovács Sándor, s csodálkozó kérdésünkre így válaszol:
- Hogyne emlékeznék, hiszen ott laktam a hegyen! Többet voltam a szőlők közt, mint otthon. Lázáréknak két fiú unokájuk volt, azokat a szüleik nyáron kicsapták a nagyszülőkhöz, a hegyre. Jóformán együtt nőttünk fel. Lázárék ugyan a háború után már majdhogynem a romok között éltek, mégis békés és boldog világ volt az ott. Az én gyerekkoromban csak az járt fel a hegyre, akinek dolga volt arrafelé. Meg is volt a rangja: a kolhozosítás előtt Laposhegyen három forintért lehetett venni egy hold termő szőlőt, míg a Strázsán ugyanakkor húsz forint volt egy hold puszta föld.
Ezen a ponton szomorúbb dolgokra terelődik a szó: a mostani időkre, amikor Kovács Sándornak a kilátóhoz közeli szőlőjéből úgy lopnak el háromszáz karót, hogy kiszaggatják velük a tőkéket is. Meg hogy a pincekamrája fala mellett strázsáló, nyolcvan éves szőlőprésnek – amibe pedig, amíg használták, belefért egy tízakós hordó összes szőlője – egyik napról a másikra lába kelt.
Jönnek-mennek a hegyen mindenféle, nem odavaló népek, azok a legkevesebben, akiknek dolguk van ott. Napszámost is alig-alig találni már, pedig Kovács Sándor nagyapjának vincellérsége idején nyolc-tíz embert is pillanatok alatt össze lehetett verbuválni a szőlőnyitó munkálatokra. Még Dévaványáról is jöttek jelentkezők. Az egyik legmegbízhatóbb szőlőmunkás pedig az a Vidák Pista volt, akinek az amúgy is fekete bőrét még feketébbre égette a nap, de úgy tudott dolgozni, mint a gép.
Később azután már olyasféle emberek akadtak – emlékezik Kovács Sándor – mint az a két téglagyári gyerek, akik annyit ittak, hogy már nem mertek lehajolni, mert kicsorgott volna belőlük a „túlfolyón”, mégis, amikor a nap végén megkapták a napszámbért, egyenesen a pálinkaházba mentek, még 15-20 féldecire.
- Különös… - tűnődik Kovács Sándor. – Most, hogy így belegondolok: az én jól metsző napszámosaim is mind májzsugorban haltak meg.
Májzsugort azonban nem minden szőlősgazdánál lehetett szerezni. Az öreg Molnár Károly például vendéget is csak olyat invitált be egy pohár borra a pincéjébe, akiről tudta, hogy valamilyen oknál fogva nem ihat.
- De már az én Vitéz Elek bátyám – aki négy évig volt orosz fogságban, ami felér 16 év kemény fizikai munkával, de ha jól tudom, még mindig jó egészségnek örvend – mindig azzal állított meg: látom, biciklivel vagy gyere be, már kitöltöttem a borodat!
Mert hát sokféle ember van, a hegyen is. Ahonnan lassan eltűnik az a szép szokás, hogy a másiknak mindenki igyekszik előre köszönni. Ha az idős gazdákon múlna, ez is visszatérne. Hiszen Kovács Sándor is azzal kívánt jó napot a minap egy, az illendőségről megfeledkezett fiatalembernek:
- Tudja, én is csak azért köszönök, mert ingyen van.
Mivel Kovács Benő látott vendégül bennünket erre a beszélgetésre – csak épp úgy belefeledkeztünk Kovács Sándorral az emlékidézésbe, hogy ő, csöndes ember lévén, nemigen jutott szóhoz – korabeli pincehegyi fényképek nézegetésével töltjük a hátralévő időt. Ezek a régi képek olyan hatással bírnak, hogy meg sem lepődöm, amikor szinte hallani vélem Kovács Benő édesapja, Béni bácsi – aki a Kossuth téesz első elnökeként vonult be közös történelmünkbe – erőteljes orgánumát. Az egyik fotón épp poharat emel a pincéje előtt, mellette egy robosztus, bajuszos fiatalember – akit különböző tévécsatornákon ismert természetgyógyászként láthatunk viszont – kancsót emel magasba. Ő Béky László, a téesz hajdani főmezőgazdásza.
- Apám nem szeretett egyedül inni. Ha itthon volt is, kiment a ház elé, és ha látott egy ismerőst arra jönni, behívta, legyen társasága ahhoz az egy-két pohár borhoz – jegyzi meg Kovács Benő. Kovács Sándor, akinek számtalanszor volt alkalma ezt tapasztalni, egyetértően bólogat, sőt el is meséli:
- Egyszer azzal állítottam be a portára, hogy itthon van-e a fia. Jó hogy jössz, válaszolta, gyere a nyári konyhába. Bementünk a nyári konyhába, ahol mindjárt töltött egy pohárral. Felhajtottuk, s csak ez után mondta: „Egészségünkre! Amúgy a fiam nincs itthon.”
A képek nézegetése alkalmat teremt arra is, hogy a rajtuk látható szereplőknek az idők változása során egészen különös irányokat vett életútját szóba hozzuk. De ez persze nem tartozik sem a kibeszélés, sem a pletyka kategóriába. Amúgy sem tudnánk versenyre kelni néhai Kele bácsi feleségével, aki állítólag ki-kinézegetett a pincék közé, majd közölte: „Délelőtt kilenckor itt ment el a Böske. Negyed tízkor a Jóska. Kilenc hónap múlva itt lesz a gyerek”.
És kilenc hónap múlva a gyerek ott volt.
Koblencz Zsuzsa