Ez viszont mindössze azt jelenti, hogy az ültetvények mai korát, a korfát legfeljebb szinten tudjuk tartani.
A hazai szaporítóanyag-előállítás már a rendszerváltás előtt erősen csökkenni kezdett, követve a szőlő-bor ágazat zsugorodását. A KGST keretében hazánkra hárult az oltványok előállításának feladata, így központosított, korszerű integrált rendszerek alakultak ki. A hűtőházakra alapuló szaporítóanyag-termesztést – ennek tudományos és élettani alapjait – Balatonbogláron dolgozták ki. Ezt vették át és fejlesztették tovább a németek, de a rendszer a mai napig nem változott. Ehhez kialakult a törzsültetvény-rendszer, és a termőalapok is rendelkezésre álltak.
Mára döntően kisüzemi oltványkészítésről beszélhetünk. Ez bizonyos tekintetben hátrányává vált az ágazatnak, hiszen a korábbi technológiai fegyelmet ebben a helyzetben nehezen lehet fenntartani. „A szaporítóanyag-termesztés csak erős kontroll mellett tud eredményesen működni” – hívta fel a figyelmet a szakember a független ellenőrzés fontosságára, amiben a termelő esetenként ellenérdekelt. A folyamatos átszervezéseknek köszönhetően az ellenőrzési rendszerek integritása veszett el. Ráadásul megváltozott piaci térben mozgunk, ehhez kellene a jogszabályokat, a hatóságok működését is igazítani. „A túl nagy lazaságnak, de a túlzott szigornak sincsen értelme” – hangsúlyozta, hogy mindkét szélsőség versenyhátrányt okoz.
A változások lezajlottak, ám nem következett be szemléletváltás az egyéni termékfelelősség kérdésében.
A világ abba az irányba halad, hogy nem lehet mindenki mellé ellenőrt tenni, a termelő felelőssége előtérbe került, hiszen a piacon értékesíti az áruját, így a neve jelenti a garanciát.
A 90-es évek közepén 300 hektár felett volt az alanyültetvények nagysága, pedig akkor már leszálló ágban volt a szőlőágazat. Ez mára kevesebb, mint harmadára esett vissza. Alanyvesszőből napjainkban nem tudjuk a hazai igényeket sem kielégíteni, nettó importőrökké váltunk. Míg korábban 30 millió oltványt állítottunk elő, ma ennek harmada kerül ki a termelőktől. Ráadásul ebből a mennyiségből kerül exportra is, Csehországban, Szlovákiában, Szlovéniában, Romániában vásárolják a magyar szőlő-szaporítóanyagot.
Ciklikusság jellemzi az ágazatot: amikor a szerkezetátalakítás, költségvetés végére érünk, akkor minden gazda azonnal telepíteni szeretne. Ilyenkor megugrik a kereslet, s az így kialakult helyzetet lehet importtal pótolni. „Sokan megégették már magukat a külföldön megtermelt oltványokkal” – jegyezte meg.
„Olyan alágazat vagyunk, melynek léte nagyban függ a támogatásoktól” – vonta meg vállát Molnár Ákos. Kiszámíthatatlan a piac, hiszen amikor túltermelés van, alacsony a szőlő átvételi ára, az meglátszik a telepítési kedvben is. Ezt még súlyosbítja a támogatások hiánya vagy megléte. Ennek a kettőnek nehezen található meg az eredője.
Az ágazat egyik legnagyobb gondja, hogy komoly termőalapok nélkül nem lehet eredményes szőlőtermesztést folytatni. Mindennek kiindulópontja pedig a kiváló szőlőoltvány.
„Húsz évnyi szakmai tapasztalattal a hátam mögött is érnek meglepetések” – magyarázta, hogy ma már a technikai, technológiai feltételek rendelkezésre állnak, ez nem jelent gátat a fejlődésben. Ugyanakkor a genetikai alapok hiánya erősen behatárolja az előállítható oltványok mennyiségét.
Hazánk több szempontból is egyedi helyzetben van. Elsőként a fajtahasználatot említette a szakember, hiszen sok autokton fajtát használunk. Nincsen a gyakorlat számára kézzel fogható fajtainnováció, nem jelennek meg az új fajták, másrészt olyan klónok hiányoznak, amelyek megfelelnek a XXI. századi elvárásoknak. Ebben nem a kutatóintézeteké az elsődleges felelősség, az elmúlt évtizedekben olyan témákon dolgoztak, amire pénzt kaptak. A szakember véleménye szerint így van ez a világ más táján is. A kutatások jelentős anyagi és szellemi erőforrásokat emésztenek fel, ezért szükség van az integrációra.
Beszélhetünk az innovatív fajtákról, fordulóponthoz érkezett a világ szőlőter-mesztése. Ebben szerepet játszik a klímaváltozás, emellett egyre élesedő piaci versenyben kell olcsó terméket előállítani, s ott vannak a társadalom részéről megfogalmazott, a tiszta élelmiszerekkel szembeni elvárások.
Molnár Ákos szerint rövidesen a fajtáink többségét nem fogjuk tudni gazdaságosan termeszteni. A fajtaváltás küszöbén állunk, amiben hazánk kutatói munkássága nem is olyan régen még az élmezőnyhöz volt sorolható. A nagy tradíciókkal rendelkező olaszok és franciák már meglépték ezt, s lehagyták Magyarországot. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy Franciaországban már négy borvidéken lehet a szerkezetátalakítás keretében az új hibrideket – innovatív fajtákat – telepíteni. „Érdekes, hogy a Furmint-klónokat francia kutatóintézetekben állítják elő” – mutatott rá a paradoxonra. Ebben is piacot látnak, hogy a magyar termelőket onnan lássák el oltványokkal.
A rezisztens vagy interspecifikus jelzőhöz rossz képzet társul. Sokan emlegetik negatívan az alföldi termőtájat, ahol a Bianca, Aletta révén – szerintük – öngólt lőttek. Pedig fel kell ismerni, hogy ebben csak reális termelői elvárás jelenik meg. Igyekeztek olyan fajtákat telepíteni, amelyekkel az alacsony felvásárlási árakat alacsony költséggel próbálják ellensúlyozni.
Két lehetőségünk maradt. Vagy az erőforrásainkat összefogva, szakmai konszenzussal programot indítva ráerősítünk a saját nemesítői munkára, vagy kész oltványokat vásárolunk. „Legyünk azonban arra felkészülve, hogy a fajtákban rejlő előnyöket először az előállító ország termelői fogják kamatoztatni” – utalt rá, hogy ezek az új fajták egytől egyig jogvédettek.
