E perctől biztosak lehetünk benne, hogy a Lukácsy fivérek szakmai ismereteinek hatása egyetlen látogatót sem kergethet súlyos kisebbrendűségbe. Mindjárt az elején kiderül például, hogy bár Zoltán az édesapjával majd’ 150 hektáron gazdálkodik, György meg, ugye, ahogyan fogalmazza, „szőlészeti tanszéken dolgozó ember”, a szabadidejük java részét mindketten a családi pincében töltik.
- Nemcsak termeljük, hanem élvezzük is a bort. Mégpedig itt, a monori légkörben. Ha ebben nekünk partner valaki, azt mi mindig szívesen fogadjuk.
Mivel a Lukácsy-pince a vendégváró pincék közé tartozik, efféle partnerben nincs hiány. Mert a bort ugyan maguknak készítik, de ennyi bort családilag meginni nem lehet. Két éve kétezer, tavaly ezerpalacknyit értékesítettek. efelé mennek ugyanis: palackozott termékekkel jelen lenni a borok piacán. S csakis saját, elsősorban fehér borszőlőből készült italokkal. Zászlós boruk a rajnai rizling, ez Zoltán kedvence. Van azért vörösboruk is, ám ők ebből egyharmad résznél többet nem akarnak. A vörösborok divathulláma lassan lecseng – mondják – amúgy is telítődött ezzel a piac. A náluk megforduló vendégek is tiszta, gyümölcsös karakterű fehér, legfeljebb a rozé borokat keresik. A félédes vörösbort például még soha, senki nem hiányolta.
Mindazonáltal sokféle bort kínálnak, György szerint ugyanis:
- Ha 250 hektó bor csak az én ízlésvilágomat tükrözné, akár a hajamra is kenhetném.
Ettől nemigen kell tartani, tavaly két monori étterem is felvette itallapjára a Lukácsy-féle borokat. Akik pedig a pincében szeretnek kóstolni, azt is megtehetik a vendégváró programok során. György és Zoltán a „borkóstolás, mint rendkívüli élmény” tárgykörében ugyancsak hosszan képesek beszélni, s akad erre is alkalom. Ugyanis, mint tapasztalják, a vendégek igen érdeklődőek. Kérdezgetnek. Érdekli őket, mit is isznak, s hogy az milyen úton jutott a pohárig.
q
- Amikor ide látogatnak, egy időre, egy-két órára belépnek a mi világunkba, s olyankor csak azzal törődnek. Leülünk, elmondok ezt-azt a technológiáról, és elkezdenek ostromolni a kérdésekkel. Mindenkit leviszünk a pincébe, látják, mennyi itt a hordó, mi meg elmeséljük, hogyan küzdjük fel a tízhektóst a gádoron, s hogy kézzel mossuk… Félénkebb látogatók esetében leginkább csak én beszélek, de erre nemigen akadt még példa.
Mint kiderül, a fivérek édesapja, idősebb Lukácsy György (akiről a fiai olyan szépen, mondhatni szuperlatívuszokban beszélnek, hogy azt hallván, ha csak kicsit is érzékeny ember, egészen biztosan meghatódna) ugyancsak vendégszerető, ám a vendéglátást inkább a fiaira bízza. Más dolga is bőven akad, ugyanis, amint a fiai mondják: „itt mindent ő teremtett, minden apu fejében van, a permetezéstől kezdve a traktoros mozgósításig bezárólag. Mi itt csak kisegítők vagyunk, mindent, de mindent, ő visz a hátán.” A pincét is ő választotta, miután az előző kettőt kinőtték, ügyelve rá, hogy szőlő is legyen az épület körül. Újabban ugyanis a horoló helyét átveszi a fűnyíró. Sokan inkább parkosítanak a pincéjük körül, hiszen a szőlő, a must készen is megvehető.
- Márpedig, ha a turista nem lát a környéken szőlőt, mindjárt hiteltelenebbnek érzi a helyet – állítja az ifjabb Lukácsy György. Igazat kell adnunk neki, főként, mivel eszünkbe jutnak az amúgy bámulatos, történelmi múltú ócsai pincék, kukoricaföldekkel körülvéve.
Csak hát a monori szőlők fogyására is van magyarázat: valahogy eltűntek a napszámosok. Égen-földön nem lehet embert találni nyitásra, födésre, horolásra. Holott, ha meggondoljuk, hogy a napszámbér ötezer forint, a közmunka meg épp csak közelíti a havi harmincezret…
Nehéz ezt megérteni.
A szorgalmas, megbízható napszámosnak akkora becsülete lenne a hegyen, hogy kézről-kézre adnák. Azaz, dehogyis adnák: a gazda azt se tudná, milyen külön kedvezményekkel bírhatná maradásra.
Lukácsyék szerint több tucatnyi munkást lenne képes eltartani a hegy.
De egyet is lámpással kell keresni.
Szerző: Koblencz Zsuzsanna 2011. ősz