A vörösborokat a világban többnyire acéltartályban erjesztik, én ezt az
egyszerű, kissé talán ipari hatású borászati módszert szerettem volna
egyedivé, tehát személyessé formálni. Az új tölgyfahordóban történő
erjesztés teremti meg a színvonal emelésének feltételeit. Korábban a
chardonnay erjesztés során szerzett tapasztalataim motiváltak, hogy
megpróbáljam ezt a módszert vörösborral is. Miért? Mert nagy a különbség
az olyan borok között, amelyek már új tölgyben erjednek és érlelődnek
illetve csak érnek az új tölgyben. A bor szövetébe csak előbbi esetben
épül be szervesen a tölgy tanninja, lényegesen összetettebb ízvilág, magasabb élvezeti érték jön létre.
Az ötlet tehát megvolt, ezt kellett megvalósítani, amihez három
akadályt kellett leküzdeni. Nyilvánvalóan nem lehet a szőlőt az akonán,
vagyis a hordó feltöltésére szolgáló felső nyíláson keresztül szemenként
a hordóba juttatni, másrészről az erjedés során keletkező gázokból
eredő nyomásnövekedéssel is kell valamit kezdeni. Végül pedig a must és a
szőlőhéj alapesetben elválik, ha nem kevergetjük folyamatosan, a
szőlőhéj fennmarad és nem merül alá az erjedő mustba, amitől rövid időn
belül ecettessé válhat. Mindezek végiggondolása után kész ötletekkel
mentem a kádárhoz: ajtót szerettem volna a hordóra illetve egy
nyomásszabályozó szelepet. A borászatban is ki kellett építeni egy
pályát, amin az 500 literes hordók görgethetők, hogy a naponta többször
történő mozgatással megvalósíthassuk a legfinomabb extrakciót.
