Egy jókora polcon terebélyes, békebeli dunsztosüvegek sorakoznak: ezekbe szokta elrakni maga a házigazda a legkülönfélébb savanyúságokat, karfioltól az ecetes hagymáig. Most ugyan üresek a féltett, pótolhatatlan üvegek, mert rossz volt a tavalyi időjárás miatt a szőlősorok közé ültetett zöldségfélék terméshozama. De a pincemélyi hordóban azért akad még gusztusos, ropogós savanyúpaprika.
A „fogadószobában” - megint csak békebeli - tűzhely: ha kint épp nem lenne alkalmas az idő a bográcsozásra, ezen a tűzhelyen vígan rotyoghatnak a vendégváró étkek. Vendégből pedig mindmáig bőven akad errefelé. Hadák János attól, hogy a szórakoztató iparban űzött tevékenységét feladta, még nagyon is társaságkedvelő ember maradt.
A konyhaszekrény tetején szódásüvegek, szám szerint huszonkettő. Egyik értékesebb, mint a másik. Akad itt olyan porcelánfejű üveg is, amelyikért egy „sápadtarcú” gyűjtő – így hívják a fővárosi lakosból hirtelen pincetulajdonossá lett jövevényeket errefelé – már negyvenezer forintot is kínált. De Hadák János nem adta.
Mint ahogyan nem adja a rádiógyűjteményének darabjait sem: Pedig azok az eredeti tulajdonosaik által a szemétbe hajigált, vagy a padláson kallódó készülékek ma már szép summát érnek.
Aztán ott van az idők során ipartörténeti emlékké avanzsált Magócsi-féle kút. Amikor ezeket a vezetékes víz térhódításával Monoron is elkezdték leszerelni, Hadák János gyorsan megvásárolt belőlük kettőt. Ezek egyike a szőlőjében szolgál, s mivel az útról jól rálátni, már több jelentkező is bekopogott, hogy jó pénzért szívesen megvenné. Csakhogy ez sem eladó.
Amint mindezekből kitetszik, házigazdánk nem nyerészkedés céljából gyűjtögette a neki valami oknál fogva kedves tárgyakat. Hanem valami megmagyarázhatatlan késztetésből. Ennek eredményeképpen pedig afféle házi múzeummá vált a háza, s a pincéjének egyes részei is. Kár, hogy a nagyközönség mit sem tud erről, így hát meg sem tekintheti.
Őriz egy muzeális értékű Diesel fűrészgépet is. Huszonnyolc évig dolgozott vele, olykor egy nap alatt egy teljes tető anyagát levágva, méghozzá olyan minőségben, hogy e közel három évtized alatt egyetlen, a munkáját kifogásoló panasz sem érkezett a KIOSZ-ba.
A fényképek is megérdemelnék a helytörténészek figyelmét: ezek java része a város kulturális, vagy éppen társasági életének gazdag illusztrációja. Mivel pedig a társasági élet egyetlen színtere sokáig épp a Strázsahegy volt – Hadák János szavai szerint „úgy jártak föl oda az emberek, mint később a moziba, mert nem is lehetett volna máshová menni szórakozni” - felelevenítünk néhány megmaradt emléket.
Azt például, hogy szüretkor kitették a gazdák a nagy mustos kádat a pince elé, Volt ott egy rúd is, ráakasztva egy bögre, s aki arra járt, ivott egyet, képet kapva ezáltal a leendő bor várható minőségéről is. A művelet – az egy bögréből ivás - higiéniai akadályai valahogy sosem kerültek szóba.
A most 73 éves Hadák János energiáit és temperamentumát jellemzi, hogy miközben a saját házát építtette, fűrészgépével szakadatlanul járta a vidéket – s olyan bizalommal voltak iránta a megrendelők, hogy gyakran kulcsot is kapott a házhoz - zenekarával alig győzte teljesíteni a meghívásokat, emellett oszlopos tagja volt a kefegyári néptánccsoportnak is, későbbi feleségével együtt, akivel 1963-ban kötöttek házasságot.
Az 50’-es évek végén, majd a későbbi évtizedekben is még jó ideig, 4-5 zenekar is működött Monoron, a legnagyobb egyetértésben. Nem konkuráltak egymással, épp ellenkezőleg: amelyiknek több lakodalom, vagy strázsahegyi vigasság is jutott volna egy hétvégére, jó szívvel ajánlotta maga helyett a többieket. A főleg tánczenét, de magyar nótát is muzsikáló együttesek – amelyek a pinceszerek alkalmával közkívánatra rendszeresen kiegészültek a cigányzenészekkel – olykor összefutottak a buszállomáson, s olyankor tapasztalatokat cseréltek.
Tudvalévő volt – meséli Hadák János – hogy Bényén és Káván szépszámú indulót kell játszani, mert arrafelé azt szeretik az emberek. Gyömrőn csak a tánczenére voltak vevők, Monoron viszont mindent, de mindent lehetett muzsikálni, a csárdásra ugyanúgy vígan ropták, mint a divatos slágerekre. Kovács Öcsi, Fekete Sanyó, Nagy Karcsi bácsi, Singer Pista, Fekete Géza, Losó István, „ Buksi”, azaz Bódi Lajos, majd Haár Laci, Koblencz Sanyi, Magyar Kálmán, Nagy Janika – sorolja házigazdánk a régi zenésztársakat, akikkel a Strázsahegyen is számos alkalommal szórakoztatták a közönséget. Ott a mulatás csúcspontjának általában a Megy a gőzős-re való össznépi kanyargás bizonyult. Másutt azonban az is megesett, hogy „megrendelésre” a zsúptetőn állva játszott a zenekar, amely azonban kikötötte: ezt csak akkor teszi, ha viszonzásképpen a megrendelők a marhaitató vályúban eljárnak egy táncot. Meg is tették, és Hadák János amíg él, nem felejti, mint kóvályogtak, hadonásztak a marhanyáltól sikamlós vályúban a mulatozók.
- Bajkai Gyorgyi! Hogy annak milyen gyönyörű hangja volt! És hogy tudott fütyülni! – bukkan elő az emlékezetből ez is, meg az, hogy akadt olyan család, ahol a szülők, majd a lányuk, végül az unokájuk lakodalmán is muzsikáltak.
Aztán egyszer csak elkezdtek fogyatkozni a zenészek. És a mulatságok is – melyek újabban megint reneszánszukat élik. Csak már nem olyanok, mint régen. Hiszen semmi nem lehet ugyanaz.
Koblencz Zsuzsa
