Amikor meglett a pince, attól kezdve szombatonként, esetleg vasárnaponként, amint házigazdánk fogalmazza, „összefújta a szemetet a szél”. Összejöttek tízen, tizenöten is, már délelőtt elfogyott vagy harminc liter bor, s vége-hossza nem volt a nótázásnak és az ugratásnak.
- Egy téli délután kölcsönkértük Kugel Vili bácsitól a szánt és a lovakat, hogy azzal vonuljunk fel a hegyre, a sógorral, Csoltkó Bandival – meséli vendéglátónk, s már ezen az ártatlan mondaton felnevet, ő ugyanis ismeri a végkifejletet – Vili bácsi beleegyezett, de figyelmeztetett bennünket, hogy a szánkó régóta nem volt használatban, eléggé ki van száradva. Nem számított, mentünk lelkesen, a szánkó minden ízében recsegett, néha felszaladtunk a betonra, ahol viszont nem volt hó egyáltalán, fel is borultunk útközben. Végül csak kiértünk a pincébe, leöblítettük a viszontagságokat. De addigra már olyan rossz idő lett, hogy megsajnáltuk a lovakat, hát behoztuk őket is a pincekamrába, ne fagyoskodjanak szegények odakint. Nyolcan voltunk akkor már abban a szűk helyiségben, de valahogy befértek a lovak is és egészen jól elvoltak a kályha közelében. Hogy mi mennyire jól elvoltunk, azt talán nem is kell részleteznem.
Ha azt hinnénk, hogy hasonlóan vidám és emlékezetes históriák úrvezetőkkel nem eshetnek meg, annak cáfolatául újabb történetet hallunk a hajdani KIOSZ (Kisiparosok Országos Szövetsége) prominens látogatóiról, akik a pincéből hazafelé jó irányba indexeltek ugyan, de rossz utcába fordultak be, s kikötöttek a Rojcsik-tanya udvarán. Ahol viszont a vicsorgó házőrző kutyák miatt nem tudtak kiszállni, hogy a gerendákkal betakart pöcegödör valamely kiszögellésébe beakadt hátsó kereket kiszabadíthassák. „Ne menjünk sehova, inkább hunyjunk egyet!” – hozták meg a bölcs döntést, s valóban: reggel, téglák segítségével járóképessé tették az autót, és nagy lendülettel elindultak. Egyenesen neki a legközelebbi akácfának.
E történetet már velünk neveti végig az időközben közénk érkezett Berki István asztalosmester is, pedig nem először hallja. Ő is tagja annak a baráti társaságnak, amelynek tagjai pinceszerre rendszeresen összejárnak, noha – mint mondja – egyre ritkulnak az ilyen események. Hetvenhét évesen már ő is kétszer meggondolja, útnak induljon-e csak azért, hogy nótázzon a többiekkel. Pedig van egy, a hegy életében alighanem példa nélküli gyűjteményük is: füzetbe gyűjtötték a pajzán bordalokat. S mivel ezeket nem ismerte mindenki, olykor kifejezetten azért gyűltek egybe, hogy begyakorolják.
Tóth László, Lada a csapat fődalnoka, s a többiek sem sokkal maradnak el mögötte, noha megesik, hogy ugyanazt a nótát tizenötféleképpen énekelik. Egyszerre.
Amint elmesélik, ez régen sem zavart senkit, amikor megérkeztek a cigányok, s mivel egyik banda sem volt a legkiválóbbnak mondható, húzták össze-vissza. De mert a zenészek sincsenek fából, olykor ők is olyan hangerővel zengték a dalba foglalt örömöt és bánatot, hogy néha rájuk kellett szólni: „hát most ti mulattok, vagy mi mulatunk?”
- Ők is falsul játszottak, mi is falsul énekeltünk, úgyhogy egész jól összepasszoltunk – nevetnek, felemlegetve közben, mint járkáltak egyik pincétől a másikig, hogy szerenádot adjanak egymásnak.
Nem ám a hölgyeknek – válaszolnak értetlenkedő pillantásomra. A hölgyek ugyanis nem szeretik a pinceszert, legfeljebb szőlőt kötözni járnak ki a hegyre. Meg hát a férfiak sem szeretik, ha kilátogat az asszony, akkor ugyanis hamar haza kell menni – derül ki. És talán azt is nehezményeznék, ha Öcsi bácsi a nagyszélű sombrerójában, vállára kanyarítva egy élénksárga fürdőlepedőt, lopótök nem létező húrjait pengetve csalogatná befelé a vendégeket – mint ahogyan az már megesett.
És mennyi minden megesett még…
Egy alkalommal hintót kellett szállítaniuk a Balaton környékére. Máig emlegetik. Föltették ugyanis a hintót az utánfutóra, s vágtattak az akkor még igencsak keskeny 7-es úton, amikor azt vették észre, hogy mindenki nekik integet. Nem létezik – gondolták egy idő múlva – hogy errefelé is mindenki ismeri ezt a jó kedélyű társaságot, úgyhogy megálltak utánanézni, mi a helyzet. Akkor derült ki, hogy kidurrant az utánfutó kereke, már a tengelyen húzták maguk után. Fontolóra vették, miszerint a hintót kellene az autó után kötni, s arra tenni az utánfutót. Bár ez az ötlet életképtelennek bizonyult, estig lehetett hahotázni rajta. Mint ahogyan azon is, hogy Sintár András néhai, öreg Wartburgjába egyszer tizennégy embernek kellett egyszerre beférnie, s ez annak ellenére sikerült, hogy akkoriban még híre-hamva sem volt a hasonló tévés vetélkedőknek.
Egymás ugratásában a társaság tagjai alighanem verhetetlenek. Ezt már abból lehetett sejteni, hogy a közénk érkező Berki Istvánt Sintár András azzal fogadta: miért a szomszéd pince elé parkolt az autójával.
Azonnal kész volt a válasz:
- Hát, mert még képes lennél velem parkolási díjat fizettetni!
Öniróniából sincs azonban hiány. A mindmáig vékony termetű Sintár András, aki ifjan sem volt kipárnázva, vakbélműtétje előtt figyelmeztette az őt operáló professzort: nagyon vigyázzon, nehogy a szikével átvágja a műtőasztalon alatta lévő „abroszt”.
Viszont az a két igencsak domború hastájékkal rendelkező jó barát sem sértődött meg, akik egy estén azt a sportot találták ki, hogy pocakjuk teherbíró képességét próbára téve, nekifutásból, a pincebejárat és a gádor ajtaja közt, hassal rohannak egymásnak. Egészen addig eldöntetlen volt a viadal, amíg egyikük előtt ki nem tárták a gádorba vezető ajtót, s szegény ember úgy zúdult le a pincemélybe, hogy a hordók is komoly veszélybe kerültek.
Ahogy múlnak az órák, kiderül: itt akár reggelig is lehet beszélgetni, anekdotázni, nevetni, vagy akár röhögni, az idő senkit nem érdekel. A mondanivalónak pedig szükségtelen logikusan ívelnie, akármiről lehet beszélni, arra valaki mindig odafigyel. Ezúttal is, hogy Sintár András a kamra sarkában a három betörésből még megmaradt helytörténeti gyűjtemény néhány darabját – köztük a kasza kikalapálására való üllőt – mutatja az asztaltársaságnak, Berki Istvánnal mi néhai Baltigh doktort idézzük fel. Mégpedig abból az apropóból, miért is szeretnek luxusnyaralók helyett roskatag, öreg pincékben időzni, szőlőt művelni, nyitni, horolni, födni nagy tudású és nagy tekintélyű férfiak.
A közismert, s sokak által nagyra becsült monori belgyógyász, Baltigh Előd balatoni nyaralójában akadt dolguk – meséli az asztalosmester – s a már a helyszínen lévő vízvezeték szerelők épp a gödörben káromkodtak, mondván, hogy ezt a munkát képtelenség megcsinálni. Senki nem kívánhatja tőlük, hogy ezt a követ kivéssék, következésképp nem lehet a vezetéket lefektetni – mondták. Mire Baltigh doktor leereszkedett az aknába, és addig fel se jött, amíg a követ saját kezűleg ki nem csákányozta. Utóbb pedig azt mondta: semmi nem kapcsolja ki jobban, mint a kemény fizikai munka.
Szinte észrevétlenül száll le az este. Búcsúzunk, kocsiba ül a társaság, s mintha kint a szél, kérdő hangsúllyal, egy csúfondáros rigmust kezdene fütyörészni: „Ha öregszel, autón jársz a buliba,/ így már hazafelé sem kell taliga”. Pedig Magócsi Lajos annakidején még azzal bátorította az óvatos duhajokat: „ha megárt a borban a sok maligán, ne félj, hazatollak taligán.”