*
Losó Istvánra is sokan emlékeznek még, sokan bekopogtak hozzá, megkérni, jöjjön ki a zenészeivel szombaton a pincébe, hangulatosabbá tenni a mulatságot. Losó István pedig szombaton felvette a fehér ingét, a vasalt nadrágját, és ment. Annál is inkább, mert a hegedűje segítségével taníttatta ki a négy gyerekét.
Ő maga is érettségizett – meséli a lánya, Baranyi Dávidné Losó Éva – statisztikusként dolgozott a MÁV-nál, de a hegedűre így is szükség volt a családfenntartáshoz. A rádiót hallgatva írta az új nóták kottáit, hogy azokat a legközelebbi mulatságon már muzsikálhassa.
„Énnálam már nem újság, hogy részegséggel gyógyítom a lelkem” – ez volt a kedvenc nótája, de ő maga nem volt részeg soha, legfeljebb némi szalonspiccet lehetett rajta észrevenni, ha hazatért – emlékezik Éva lánya, kapásból sorolva a maga elé tett képen látható zenészek nevét.
„Bal szélen van édesapám, aztán Fekete Géza, Singer Laci, Kéri Karcsi bácsi, Fekete Sanyó bácsi…” Barátok is voltak, nem csak zenésztársak.
Egy másik fotón Losó István gitározik, a zenekar kiegészül Nagy Karcsi bácsival és hegedűjével, Petrik Sándorral, a bőgős Nagy Jani bácsival.
Cigányzenével temették 1979-ben Losó Istvánt, akiről a lánya azt mondja:
- A semmiből olyan sokat adott nekünk! Annyira akarta, hogy ne takarítók legyünk, hogy többre vigyük! Zenét egyikünk sem tanult, de mind szakmát szereztünk. Közülünk egyedül Péter élete siklott félre, az ital miatt. Amikor magára gyújtotta a házat, benn égett a hegedű is.
*
A Japán néven ismert Babári József is közismert muzsikusa volt a strázsahegyi mulatságoknak és a hetvenes években még elő-előforduló éjjeli zenének. De ő már vendéglőkben is játszott, Kovács Sándor emlékezete szerint a Rajkózenekarban is megfordult, s egy alkalommal, amikor együtt utaztak a buszon, elpanaszolta neki: egyre kevésbé szereti a hivatását amiatt, amit maga körül lát. A pincérek átverik a vendéget, becsempészik a bolti bort az öltözőszekrényükbe, s a lőrét a megrendelt, drága bor helyébe töltik, azt szolgálják fel – kesergett.
Rossz felé mennek a dolgok – konstatálta Babári Japán, pedig akkoriban nem is sejthette, ezek a dolgok mivé lesznek mára.
Guszti , az életművész is csak nemrég ment el végleg, őt azonban már csak igen kevesek emlékezete tartja számon. Aki ismerte, azt is tudja róla, Guszti a bort annyira szerette, hogy egy alkalommal a cimboráival a temetkezési vállalat furgonjába bepréselődve tett egy jó kerülőt a hegyen, borkóstolás céljából, közvetlenül temetés előtt, úgy gondolván, hogy az még belefér az időbe. Gusztinak már csak a koporsó mellett jutott hely, amelyben az elhunyt is velük utazott, aki nem emelt kifogást a kitérő ellen. És azt sem bánta, hogy körülötte nem temetési énekek hangoznak fel, hanem egyre vidámabb nóták. A gyászoló hozzátartozók meg csak vártak, vártak…
Gusztihoz és a szürke furgonhoz egy másik legenda is kötődik. A szomorú hivatású kocsival a Romantika és az Autóscsárda elnevezésű műintézményből tartott hazafelé a víg társaság, amikor a monorierdői felüljáróról a mélybe zuhant. Rajtuk kívül senki más nem élte volna túl e kalandot, ők azonban úgyszólván karcolás nélkül megúszták, majd konstatálták, hogy bár a szélvédő darabokra tört, az autórádió működik.
Egy épp arra járó szovjet katonai nehézgépjármű személyzete – amelytől nem volt idegen a helyzet – egy láda sörért vállalkozott a vontatásra, így került haza a kocsi, s a cimborák is ágyban tölthették az éjszakát.
Tündike, a napszámos emléke is a feledésé lesz nemsokára azon kevesekben, akik még ismerhették. Hogy a bájos lánynevet ki aggatta rá, már végképp nem tudni. Ez a meghatározhatatlan korú férfiember elindult egyszer valahonnan, mindennemű csomag és egyetlen igazolvány nélkül, majd Monoron úgy gondolta, ő most leszáll a vonatról. Jött-ment a számára idegen településen, mígnem Marika néni – egy jóságos özvegy, amilyenek már nem léteznek, s akinek élethivatása volt, hogy hányatott sorsú vándoroknak szállást adjon, és életüket helyrezökkentse – befogadta. Tündike attól kezdve alkalmi munkákat vállalt a hegyen. Szorgalmas napszámosnak bizonyult, gyakran hívták. Korábbi sorsáról soha nem beszélt, mint aki vagy el akarja végleg felejteni, vagy már nem is emlékszik rá. Szeretett dolgozni, és a hegy levét is szerette, amelyből olykor a kelleténél többet engedett le a torkán. Mivel az évek múlásával Tündike már ide tartozott, egy, a hegy alján lakó helybeli meg sem lepődött, ha néha-néha csak úgy tudott bejutni a kiskapun, ha az ott hortyogó Tündikét előbb arrébb vonszolta. Ami nem volt könnyű, mert Tündike még álmában is szorongatta valamely munkaeszközét: vagy a horolót, vagy épp az élesre fent kaszát.
Marika néni nyárikonyhájában egy este lefordult a hokedliről Tündike, annyit se mondva, hogy jaj. A mentők még beértek vele a kórházba, de mire Marika néni másnap utána küldte volna kockás konyharuhában az elemózsiát meg a tiszta alsóneműt, már nem élt.
Hogy hol temették el, van-e fejfája valahol, amiről le lehetne olvasni, hogy hívták valójában és hány éves volt vajon, azóta sem tudja senki.
És Gyula úr, aki olyan vékonyka, könnyű ember volt, mint egy kismadár? Őt vajon ki tartja számon? Bözsikével, a feleségével vállalt napszámos munkát a hegyen. Bözsike orra nyergén olyan vastag szemüveg ült, hogy az lehetett volna hinni, emberi tekintet azon semmilyen körülmények között nem képes átlátni, de Bözsikét ez nemigen zavarta. Kacagni pedig úgy tudott – s ezt úgyszólván folyamatosan gyakorolta, pedig túl sok valóságos oka nem lehetett rá -, hogy aki közelébe került, annak is nevetni támadt kedve.
Kacagott Bözsike olyankor is, amikor apró termetű férje a laposhegyi út utolsó kanyarjában, a fáradtság meg a napközben elfogyasztott bor hatására rendszeresen elterült az út közepén. Mivel azonban a szőlőhegyre vezető utak forgalmasak, mindig jött valaki, aki segítőkésznek bizonyult. Felkapta a hátára vagy az ölébe Gyula urat, mint a pelyhet, s Bözsike kacagása közepette hazavitte szépen, a kanyartól szerencsére nem messze lévő, düledező kis házba, amelynek helyén azóta már egy nagy ház áll.
Gyula úr rendszerint akkor tért magához, amikor a hordár lefektette a konyhai priccsre. Ekkor azonnal feltámadt benne a büszkeség és az önérzet. Vagy azonnal megkérdezte, mivel tartozik, vagy beletúrt a zsebébe, s a segítőkész idegen markába nyomta az aznapi napszámbért. Amit az persze sosem fogadott el, mert ilyen jót nevetni – bizonygatta – már régóta nem volt alkalma.
Az Orbán szoborhoz vezető út a Csokonai utcába torkollik, s az utcának ezen a végén már számolatlan, Gyula úr kalandjaihoz hasonló esemény történt – amely mind a hegyen kezdődött.
Régi legenda errefelé – talán igaz se volt – a hajdani postásé, aki táskájában az aznap kézbesítendő pénzesutalványokkal tévedt fel a hegyre, s nagyon be talált rúgni. A társaságában vigadozókban azonban maradt annyi józanság, hogy hazafuvaroztatták, s másnap ki lehetett kézbesíteni az utalványokat hiánytalanul. Egyetlen fillér sem hiányzott.
Koblencz Zsuzsa
