Van ennek már harmincöt éve is, ha nem több, és talán ki is söpörték volna az emlékezetemből az azóta megtörtént találkozások. Csakhogy Herda Kálmán fia – aki annál a régi találkozásnál még kicsi gyerekként volt jelen, és a riport tanúsága szerint a testvéreivel éppen tollaslabdázott – közben felnőtté érett, és az édesapja tizenegy évvel ezelőtti halála után kapott a nagybátyjától Dunakesziről egy újságlapot. Amin éppen ez a régi pincehegyi találkozás volt leírva.
Akkoriban épp meggyilkoltak valakit a hegyen, ezzel a gyászos hírrel indult a riport, ami néhai Berki Mátyás pincéjében folytatódott, konkrét utalásokkal bizonyos zöld cserépkancsóra, amiből valahogy nem tud kifogyni a jóféle bor.
Aztán erről is kiderült most, hogy még mindig megvan. Berki István asztalos mester, Berki Mátyás fia – aki már idősebb, mint az apja volt beszélgetésünk időpontjában, és hogyne lenne az, amikor az édesanyja is átlépte a századik életévét – elolvasta a cikket, és azonnal ráismert a korsóra, amit azóta is őrizget.
Herda Tibor mindenesetre megkérdezte, nem vagyok-e kíváncsi a folytatásra is, én meg persze, hogy kíváncsi voltam Főleg, amikor az is kiderült, hogy a Herda gyerekek közül ő örökölte a Sárdi hangot.
Így aztán megint fölmentem – noha már nem gyalogosan, hanem a pincésgazda és párja kocsijával - a Téglaházi dűlő Kármentő sorában található Herda- pincébe, amire már rá sem lehet ismerni. Sőt az is kiderült, hogy a régi épületet csinos lakóházzá alakította, megvásárolta a szomszédságában lévő elhanyagolt szőlőskerteket, szemben pedig megvett egy romos borospincét, amit valósággal újjávarázsolt.
Abban a pincében aztán leültünk beszélgetni, és ebből a találkozásból írhatom most meg azt a másik történetet, ami rácáfol a szólásra, miszerint soha ne menj vissza emlékeid színhelyére, mert bizonyosan csalódni fogsz.
Gyereksereg a terített asztaloknál
Néhai Herda Kálmán a hajdani Építőipari Szövetkezet szállításvezetője nagy népszerűségnek örvendett, nem csak Monoron, hanem a szomszédos településeken is. Köszönhette ezt részint annak a járműnek, a grédernek – aminek sokan a hírét sem ismerik ma már – amivel a környék földútjait járta, hogy a nagyobb esők után a gödröket, kátyúkat, kerék- és bokatörő bukkanókat elegyengesse. Mivel az akkori utak zöme földút volt, Herda Kálmánnak és gréderének fölbukkanása mindig nagy megkönnyebbülést és örömet jelentett.
Másrészt viszont a barátságos, közvetlen természetéért, a jó kedélyéért szerették őt sokan. Társasági ember volt Herda Kálmán, aki ugyan a munka végét is rendesen megfogta, de azt is tudta, hogyan örüljön az életnek.
Feleségével, Terikével hat gyereket neveltek, méghozzá úgy, hogy azok a munkából is, a szórakozásból is kivehessék a részüket.
Azt a pincét, ahol a fényképalbumokat lapozgatjuk Herda Tiborral – aki a hat gyerek közül a szülei szőlős-boros tudományát, a pincehegy szeretetét egyedül örökölte – romjaiból a fiú keze munkája teremtette ilyen széppé, amilyen most. A régi pincét – amit huszonöt év alatt lakóházzá növesztett, köré pedig valóságos birtokot – még az apja kezdte építeni. De benne van abban minden családtag keze munkája.
Tibor akkoriban olyan kicsi volt még, hogy emlékei szerint egyszerre csak két téglát bírt el, de nem volt mese, azt a két téglát meg kellett fognia, és levinni a pincegádoron a mélybe. És ezt addig ismételni, amíg a többiek is bírták a rájuk szabott munkát.
Aztán úgy adódott, hogy ő volt az, aki ezt a szigorúságot a leghamarabb megelégelte. Amikor leszerelt a katonaságtól, már nem akart visszamenni a szülői házba, és azt a hajszoltnak érzett munkatempót fölvenni újra, amit a szülei elvártak volna tőle.
Nagy szerencséjére éppen akkor ajánlotta fel az édesapjuk a gyerekeinek a pincefalu Téglagyári oldalán a Kármentő sor elején található pincét és a szőlőt amivel a sok munka mellett már nehezen bírtak. Tibor volt az, aki elfogadta, sőt ki is költözött. Még nem tudta, de ez volt az a nap, amikor megkezdte életművének felépítését.
A régi fényképalbumok arról tanúskodnak, hogy a Herda család nagyon szerette a társaságot, a baráti összejöveteleket, az utazásokat. Egyik bulgáriai nyaralásukon összeismerkedtek egy belga házaspárral, akikkel aztán kölcsönösen látogatták egymást. Közös élményeik is megtöltenek egy albumot, amiből persze nem hiányozhatnak a pincés főzések, koccintások, dalolgatások sem.
A '70-es, '80-as évekről árulkodó fotók legizgalmasabb tanulsága – utóbb aztán végiggondolva, megnézegetve más fotókat is, rádöbbenek, hogy ez akkoriban korántsem csak Herdáéknál volt így – hogy mindenütt jelen vannak a gyerekek. Nem otthon, a tévé vagy a számítógép előtt gubbasztanak, bébicsőszre vagy a nagyobb testvérre bízva, hanem jelen vannak a terített asztalok körül, a bogrács mellett, a tűzrakásnál, a koccintásnál, kissé már elpilledve ugyan, de a dalolgatásnál is.
Hogy emlékeik is legyenek.
A Herda gyerekek együtt jártak az apjukkal horgászni, hogy aztán meg lehessen kínálni este a pincéjük közelébe tévedőt – ilyenek naponta többen is akadtak – ropogósra sült keszeggel. Ismerték a pincehegy minden zegét- zugát, később a szőlőfajtákat is meg tudták egymástól különböztetni. Tudták, hogy a bort ugyan az apjuk készíti, de a mama az, aki ezeket elviszi versenyeztetni, hogy aztán a téesz háziversenyeiről mindig oklevéllel térjen haza, amire lehetett büszkének lenni.
Amikor aztán felnőttek mind a hatan, a szüleik pedig tizenegy évvel ezelőtt, három hónap különbséggel - előbb az édesanyjuk, aztán az apjuk – elmentek egymás után, fájdalmasan korán, Tibor minden különösebb fogadkozás nélkül, szinte magától értetődően folytatta az apja életművét.
Szállítással (és még sok egyébbel, ugyanúgy, mint az apja) foglalkozó vállalkozó lett, a pincéből házat és otthont varázsolt. A pincefalu Téglagyári részén nem történhet olyasmi, amiről nem tud.
Ellenben sok olyasmi éppen azért történik, mert ő is ott van, és nagyon szeretné, ha ezen a környéken is jó felé haladnának a dolgok.Egyenlőnek lenni a famíliában
Herda Tiborral nem csak emlékeket idéztünk, hanem jártunk is egyet a környéken.
Mindenekelőtt a Bacchus téren, amit nemrég utcabútorokkal szereltek fel a Balogh Péter vezette lokálpatrióták és segítőik, de teremtettek ide egy sütögetőt, és Magócsi Lajos kútfúró mester, feltaláló és nótaszerző - akit Rózsehegyi Kálmán, a hajdani hírneves színész és színésztanító falusi Edisonként emlegetett - emlékére felállítottak egy régi, Magócsi-féle kutat, s a Kampfl János által készített nótafát úgyszintén.
A Bacchus tér - amint az a környéken közismert, bár a következő generáció már ezt sem fogja tudni - egy sokáig szemétlerakó helyként szolgáló agyagbánya rekultivációjának nyomában keletkezett. A lokálpatrióták civil egyletének köszönhetően erdősült körben a pereme, a téren pedig névvel ellátott csemetefák bizonyítják, kiknek volt fontos, hogy fákat ültessenek az utánuk következő generáció számára.
Igaz, a csemetéken észrevenni, hogy nem a legkiválóbb talajba kerültek, de szemlátomást nagyon igyekeznek életben maradni, még ha az idén egy csigainvázióval is meg kell küzdeniük. Időnként pedig a vandálokkal is.
Herda Tibor és párja, Szvoren Tünde - mindketten jó sok időt áldoztak már a Bacchus téri munkákra - bizakodva mutatták a saját nevükre vett fákat: jó lenne, ha életben maradnának.
A Kármentő sori szülői pince alaposan kibővített és átalakított épülete előtt öreg szerszámokat, használati eszközöket sorakoztatott fel a házigazda. Mindegyiket a pusztulásból mentette ki, egyiket-másikat hulladéklerakóból, akad, amit valamelyik kert végén látott meg félredobva, vagy épp egy nyári konyha mögött, a gazban. Mintha csak rá vártak volna a szecskavágók, darálók, szőlőprések - mindet hazamenekítette.
Azt mondja, valahogy erre van programozva már gyerekkorától: vigyázni mindarra, amit azért készítettek, hogy valakinek hasznára legyenek. Még egy régi újságokból rakott kupacért is fájna a szíve, ha ott kellene hagynia egy padláson.
Így aztán a muzeális daraboktól az ablakpárkányokon sorakozó szódásüvegek sorától az agyagedényekig, onnan a ciszterna vizében dúsan zöldellő tavirózsákig úgy vezetett az utam, hogy közben hol a házigazda által készített kerti tűzhelynél és kemencénél, hol a legfrissebb szerzeménynél, egy restaurálásra váró, agg szőlőprésnél álltam meg bámészkodni.
A szőlőprés megifjítása amiatt kecsegtet sikerrel, mert Herda Tibor eredetileg a kádármesterséget tanulta ki. Csak aztán divatba jöttek a pincékben a tartályok, és a hordókészítésből igencsak éhen lehetne halni. Igaz, akinek ajándékba adnak egyet – mint ő és szűk baráti társasága nemrégiben egy jó barátnak – az nagyon tud örülni neki.
Legvégül aztán végigsétáltunk a Kármentő sor teljes hosszán. A Téglagyári dűlőben az itteni pincesornak van a legnagyobb presztízse. Talán amiatt, mert az itteni pincés gazdák közt olyan nevek akadtak, mint Sintár „ Öcsi”, akiről legendák szólnak, a cipészmesterként minden monorinak ismerős Szántó Tibor, vagy Berki Mátyás asztalos, akinek az örökségét a már ugyancsak idős István fia viszi tovább. Itt áll az ugyancsak legendás hírű Huppert-pince is, amiről azt tartják, olyan hatalmas volt, hogy lovaskocsik tudtak benne megfordulni. A felszínen ebből semmi nem látszik ugyan, de „idegenvezetőm” mutatja jóval odébb, a szemközti telek kerítése mögött a pincesípot, ami még ennek egy lenti járatát szellőzteti.
Herda Tibor mindegyik kamrának – még annak is amelyik magába omolva a végét járja – ismeri a tulajdonosát. Tudja, ki készül felújításra, ki akarja eladni, kinek voltak igen nagy tervei, de aztán feladta őket, és ki az, aki csak megvette, kijön néha, de nem közösködik, még csak nem is társalog a szomszédságával.
Pedig az itt nagyon szokatlan. Akinek pincéje van, szeret a vele egyívásúakkal, azonos érdeklődésűekkel eszmét és tapasztalatot cserélni. Herdáékhoz is gyakran benéznek, főleg amióta látták, milyen hatalmas munkába került az újonnan vásárolt pincéje saját kezű felújítása, ami eleinte teljesen reménytelennek látszott. Most meg már magától értetődő, hogy vendégváró, nyitott pince lesz ebből is. Így aztán ketten máris nekiláttak, hogy ők is megpróbálják.
Herda Tibor - akit tavaly még a nemrég elhunyt Bodor János, a Strázsa Borrend nagymestere avatott a borrend lovagjává – már maga is ajánlott a rendbe két tagot.Őket az idei bornapokon avatták.
Így aztán az sem tűnik reménytelennek, amit már régóta nem csak tervként dédelget magában, hanem dolgozik is érte sokat: hogy a hegy más részeihez képest némileg másodrendű, érzése szerint még mindig afféle szegény rokonként számon tartott Téglaházi dűlő is a pincehegyi família megbecsült, egyenrangú tagja legyen.
