Beszélgetésünk elején még nem sejtettem, hogy Kriskó András erdész pincéje egészen más jelentéstartalommal is bír, mint amihez pincék történetével megismerkedve az ember hozzászokott. Borról például csak a legvégén esett szó – igaz, az is egészen figyelemreméltó módon – hordókról, szőlőművelésről, szőlőről, borászkodásról pedig egyáltalán. A szépségről, és e szépség megteremtésének öröméről annál inkább.
Aki még nem tapasztalta, előbb- utóbb észre fogja venni, hogy a pincetulajdonosok, igen csekély kivétellel, mind barátságos, közvetlen emberek. Hogy ez kiderüljön, ahhoz persze fel kell menni a Strázsahegyre. De néha az is elég hozzá, hogy a téma a szőlő, a pince, a borkészítés és a vendégvárás legyen. Amint ezek szóba kerülnek, a pincetulajdonos kinyílik, történetek jutnak eszébe, amiket szívesen megoszt, és szemlátomást azon van, hogy beszélgetőpartnerének át tudja adni azt a derűs, könnyű, elégedett érzést, amit a hegyen otthonosan mozgók jól ismernek. A Vásárhelyi Nagy Józseffel folytatott beszélgetésünkből – aminek a végére minden különösebb, konkrétan megjelölt ok nélkül határozottan jókedvem lett – ugyancsak ez derült ki.
Czeglédi György borospincéjét ki sem
lehetne kerülni: az Orbán szobor felé menet már messziről látni a ligetes
mögött felívelő domboldal szép szőlősorait, a domb tetején a zöld zsalugáteres,
formás épülettel.
Nem is olyan régen még romos volt ez a ház, be is tévedtünk akkoriban az
udvarára, sajnálkoztunk, milyen kár érte, s hogy milyen jó lenne, ha szépen
rendbe hozná valaki.
Ha az ember a Corvinus Egyetem szőlészeti tanszékének docenséhez megy látogatóba, aki mellesleg több évet töltött Chilében azzal, hogy egy ottani egyetem borászati képzését segítsen megalapozni – mi meg legfeljebb a móri árokig jutottunk – kicsit meg van szeppenve a beszélgetés mikéntjét illetően.
Amikor aztán két jókedvű ifjú fogadja a pinceajtóban – dr. Lukácsy György és az Öccse, Zoltán – s az első percekben elhangzik a „mámor” szó, meg lehet nyugodni.
A mámort – a bor fogyasztásával mégiscsak törvényszerűen, mondhatni lényegileg együtt járó tudatállapotot – a vendégváró pincékben eddig még nem hozta szóba senki. Megemlíttetett a hagyományőrzés, a technológia, a szőlőfajták sokasága, a gyümölcsös, füstös, súlyos és könnyed ízek, de a mámoros élvezet rendre kimaradt. Most meg Lukácsy György magától értetődően kijelenti:
Elvégre a görögök is azért itták a bort, hogy közelebb kerüljenek az istenekhez!
