Emberek a pincefaluban
Szavak, szőlőkről és szenvedélyről
Czeglédi György hegybíró pincéje
Czeglédi György borospincéjét ki sem
lehetne kerülni: az Orbán szobor felé menet már messziről látni a ligetes
mögött felívelő domboldal szép szőlősorait, a domb tetején a zöld zsalugáteres,
formás épülettel.
Nem is olyan régen még romos volt ez a ház, be is tévedtünk akkoriban az
udvarára, sajnálkoztunk, milyen kár érte, s hogy milyen jó lenne, ha szépen
rendbe hozná valaki.
Lukácsyék pincéje
Ha az ember a Corvinus Egyetem szőlészeti tanszékének docenséhez megy látogatóba, aki mellesleg több évet töltött Chilében azzal, hogy egy ottani egyetem borászati képzését segítsen megalapozni – mi meg legfeljebb a móri árokig jutottunk – kicsit meg van szeppenve a beszélgetés mikéntjét illetően.
Amikor aztán két jókedvű ifjú fogadja a pinceajtóban – dr. Lukácsy György és az Öccse, Zoltán – s az első percekben elhangzik a „mámor” szó, meg lehet nyugodni.
A mámort – a bor fogyasztásával mégiscsak törvényszerűen, mondhatni lényegileg együtt járó tudatállapotot – a vendégváró pincékben eddig még nem hozta szóba senki. Megemlíttetett a hagyományőrzés, a technológia, a szőlőfajták sokasága, a gyümölcsös, füstös, súlyos és könnyed ízek, de a mámoros élvezet rendre kimaradt. Most meg Lukácsy György magától értetődően kijelenti:
Elvégre a görögök is azért itták a bort, hogy közelebb kerüljenek az istenekhez!