Amikor a vecsési Sárosi István ellátogatott az etyeki borfesztiválra 2004-ben, még nem sejtette, mekkora fordulat következik be az életében azzal, hogy a pincékben és azok közvetlen környékén zajló élet hangulata úgy magával ragadja, mint a forgószél. Mert valami ilyesmi történt vele, úgyhogy azon helyt el is döntötte: neki is kell egy pince. Persze, nem Etyeken, Vecséshez az túl messze van. Elkezdett érdeklődi barátai, ismerősei közt, ki tud a közelben pincéket, szőlőskerteket, s ekkor bebizonyosodott megint egy régi szólás abszolút igazsága, miszerint a jó bornak is kell a cégér. Hiába állt ugyanis a Strázsahegy a monoriak érdeklődésének középpontjában emberemlékezet óta, ha a szomszédos Vecsésen Sárosi István még csak nem is hallott róla soha.

Beszélgetésünk elején még nem sejtettem, hogy Kriskó András erdész pincéje egészen más jelentéstartalommal is bír,  mint amihez pincék történetével megismerkedve az ember hozzászokott. Borról például csak a legvégén esett szó – igaz, az is egészen figyelemreméltó módon – hordókról, szőlőművelésről, szőlőről, borászkodásról pedig egyáltalán. A szépségről, és e szépség megteremtésének öröméről annál inkább.

Aki még nem tapasztalta, előbb- utóbb észre fogja venni, hogy a pincetulajdonosok, igen csekély kivétellel, mind barátságos, közvetlen emberek. Hogy ez kiderüljön, ahhoz persze fel kell menni a Strázsahegyre. De néha az is elég hozzá, hogy a téma a szőlő, a pince, a borkészítés és a vendégvárás legyen. Amint ezek szóba kerülnek, a pincetulajdonos kinyílik, történetek jutnak eszébe, amiket szívesen megoszt, és szemlátomást azon van, hogy beszélgetőpartnerének át tudja adni azt a derűs, könnyű, elégedett érzést, amit a hegyen otthonosan mozgók jól ismernek. A Vásárhelyi Nagy Józseffel folytatott beszélgetésünkből – aminek a végére minden  különösebb, konkrétan megjelölt ok nélkül határozottan jókedvem lett – ugyancsak ez derült ki.