"Még mindig úton vagyok, nem a hazaérkezésnél."

Se családi borászati hagyománya, se szőlője, se pincéje, se technikai háttere nem volt; mégis meg tudta alkotni saját, díjazott minőségi borát. Gomba-Felsőfarkasdról, Monorierdő Szárazhegyi Borászatának „albérlőjeként”, a monori Strázsahegyi Borház megszervezésén és felvirágoztatásán dolgozik. Maga és felesége élelmiszermérnökként, két tulajdonostársuk pedig szociológusként alkotnak ebben újszerű, szőlőhegyünket is népszerűsítő, fejlesztő, sikeres csapatot. Ezek az izgalmas, érdeklődést keltő tényezők késztettek minket arra, hogy minderről többet tudjunk meg Hidegkuti Tibortól, ennek a kezdeményezésnek a vezetőjétől.

Régóta úgy tartja a hagyomány, hogy az számít igazi monorinak, akinek pincéje van a Strázsán.

Vannak olyanok, akik kettővel is büszkélkedhetnek. Burján Sándor azonban kivételes rekordernek számít ebből a szempontból. Semmiképp sem mindennapi ugyanis, ha valaki féltucatnyi pincében is érdekelt, egyszerre. Miért tart ennyit szükségesnek? Mi célja lehet ezekkel? Ez keltette fel érdeklődésünket, ezért akartunk megismerkedni vele.

„Ez boldoggá tud tenni: ott eggyé válok a természettel, és ez nagy energiákat ad nekem.”

Mi lehet a titka a Monori Pincefalunak? 

Strázsahegyi anekdóták, Történetek a Monori Pincefalu életéből c. kiadványt

Sokféle ok leíródott itt már a korábbiakban arra válaszul, hogy akik erősen kötődnek a monori pincehegyhez, miért is teszik. Szóba került a jó társaság, a nagy beszélgetések, az emlékek, a hagyományok, a jó borok, a finom falatok, a hangulat, a mámor és a lelki nyugalom - csak a pince illatáról nem beszélt eddig még senki. Egészen mostanáig. Most azonban Madócs Zoltán három lánya közül a legkisebb, a tizenhárom éves nem csak észrevette, de valahányszor kimegy az édesapjával a pincébe, mindig beleszimatol a levegőbe, és lelkesen közli: „úgy imádom a pince illatát!”

Legyen neked is pincéd!

A Strázsahegyen itt-ott sokáig lehetett látni a régi divat nyomait, miszerint a hétvégi házuknak a Vár-lak, a  Behív- lak, netán a Megspórolta-lak nevet adták a tulajdonosai, s ezt a homlokzaton meg is örökítették – ha még le nem kopott azóta. Nagy ritkán a ház asszonyairól ugyancsak elneveztek épületeket errefelé is, hirdetve, hogy Erzsébet vagy Rózsa ihlette a névadást – aki efölötti örömében vagy büszkeségében talán hajlandó volt megbocsátani a. család férfitagjainak itt megtörtént ballépéseit is.