Régóta úgy tartja a hagyomány, hogy az számít igazi monorinak, akinek pincéje van a Strázsán.
Vannak olyanok, akik kettővel is büszkélkedhetnek. Burján Sándor azonban kivételes rekordernek számít ebből a szempontból. Semmiképp sem mindennapi ugyanis, ha valaki féltucatnyi pincében is érdekelt, egyszerre. Miért tart ennyit szükségesnek? Mi célja lehet ezekkel? Ez keltette fel érdeklődésünket, ezért akartunk megismerkedni vele.
Baldavári Attila nemrég érkezett a Strázsa Kadarka sorára. Ha olyan új társat köszönthetnek ott, aki jó hatással tud lenni környezetére, másrészt a szőlőjével is igényesen kíván foglalkozni, az dupla örömet jelenthet mind a szőlész-borász közösség, mind a város, e hegy jövőjének biztosítása szempontjából. Álmai megvalósításaként máris olyan elegáns pincét sikerült megvalósítania, ami méltán nevezhető a Strázsa ékének; de másutt is, bárhol büszkélkedhetne vele.
Amíg a régebbi gazdák ragaszkodása e borvidékhez példátlan, addig az idősödő tulajdonosok rendre-másra új, vállalkozó szellemű társaiknak kézről-kézre adják át a Strázsahegyen a stafétabotot.
Mitől ilyen vonzó ez a vidék? A klíma, a szőlő minősége, a táj szépsége, vagy valami más az, ami ide csábít szakértő borászt, vagy éppen laikus, új pincetulajdonost?
Sokféle ok leíródott itt már a korábbiakban arra válaszul, hogy akik erősen kötődnek a monori pincehegyhez, miért is teszik. Szóba került a jó társaság, a nagy beszélgetések, az emlékek, a hagyományok, a jó borok, a finom falatok, a hangulat, a mámor és a lelki nyugalom - csak a pince illatáról nem beszélt eddig még senki. Egészen mostanáig. Most azonban Madócs Zoltán három lánya közül a legkisebb, a tizenhárom éves nem csak észrevette, de valahányszor kimegy az édesapjával a pincébe, mindig beleszimatol a levegőbe, és lelkesen közli: „úgy imádom a pince illatát!”
A Strázsahegyen itt-ott sokáig lehetett látni a régi divat nyomait, miszerint a hétvégi házuknak a Vár-lak, a Behív- lak, netán a Megspórolta-lak nevet adták a tulajdonosai, s ezt a homlokzaton meg is örökítették – ha még le nem kopott azóta. Nagy ritkán a ház asszonyairól ugyancsak elneveztek épületeket errefelé is, hirdetve, hogy Erzsébet vagy Rózsa ihlette a névadást – aki efölötti örömében vagy büszkeségében talán hajlandó volt megbocsátani a. család férfitagjainak itt megtörtént ballépéseit is.
De még mennyire! - kiált fel válaszul a kérdésre Füri Imre, amellyel azt firtatom, monorinak született-e.
- Már a dédnagyapám is monori volt". Apám is itt született, 1896-ban. Ő szegény még megjárta az első világháborút is. Én meg kései gyerek vagyok, 1943-as. Tizenhat évig mentőztem Monoron, ismerek minden utcát és szögletet. Húsz évig a pálinkafőzdét üzemeltettem, ott is sokan megfordultak, úgyhogy a monori emberek legtöbbjét is ismerem. És azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam magamról.
Majdnem. Ha a strázsahegyi pincét ki nem hagyta volna – jegyzem meg.