Sokféle ok leíródott itt már a korábbiakban arra válaszul, hogy akik erősen kötődnek a monori pincehegyhez, miért is teszik. Szóba került a jó társaság, a nagy beszélgetések, az emlékek, a hagyományok, a jó borok, a finom falatok, a hangulat, a mámor és a lelki nyugalom - csak a pince illatáról nem beszélt eddig még senki. Egészen mostanáig. Most azonban Madócs Zoltán három lánya közül a legkisebb, a tizenhárom éves nem csak észrevette, de valahányszor kimegy az édesapjával a pincébe, mindig beleszimatol a levegőbe, és lelkesen közli: „úgy imádom a pince illatát!”
A Strázsahegyen itt-ott sokáig lehetett látni a régi divat nyomait, miszerint a hétvégi házuknak a Vár-lak, a Behív- lak, netán a Megspórolta-lak nevet adták a tulajdonosai, s ezt a homlokzaton meg is örökítették – ha még le nem kopott azóta. Nagy ritkán a ház asszonyairól ugyancsak elneveztek épületeket errefelé is, hirdetve, hogy Erzsébet vagy Rózsa ihlette a névadást – aki efölötti örömében vagy büszkeségében talán hajlandó volt megbocsátani a. család férfitagjainak itt megtörtént ballépéseit is.
De még mennyire! - kiált fel válaszul a kérdésre Füri Imre, amellyel azt firtatom, monorinak született-e.
- Már a dédnagyapám is monori volt". Apám is itt született, 1896-ban. Ő szegény még megjárta az első világháborút is. Én meg kései gyerek vagyok, 1943-as. Tizenhat évig mentőztem Monoron, ismerek minden utcát és szögletet. Húsz évig a pálinkafőzdét üzemeltettem, ott is sokan megfordultak, úgyhogy a monori emberek legtöbbjét is ismerem. És azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam magamról.
Majdnem. Ha a strázsahegyi pincét ki nem hagyta volna – jegyzem meg.
Beszélgetésünknek mindjárt a legelején kiderül, hogy Orlik Sándornak 2000.-ben lett pincéje és szőlője a hegyen. Ez annyira hihetetlen, hogy újra meg kell kérdeznem: mikor? De jól hallottam, valóban 17 évvel ezelőtt, és akkor is Czeglédi Györgynek köszönhetően. Orlikéknak ugyanis Monorierdőn volt egy kis nyaralójuk akkoriban, és Orlik Sándor annak a háta mögé szőlőt szeretett volna telepíteni. Felhördült erre a monori hegybíró, hogy „abba a sívó homokba, amikor a régi vincellérház közelében eladó a Bicskei Józsi bácsi szőlője és pincéje?” Eltűnődött erre Orlik Sándor meg a kedves felesége, Erzsike, hogy hát tényleg, és a Strázsa ráadásul még közel is van a monori utcához, ahol laknak.
Kiss Péternek az út porától, a járművek és az Orbán szobor körüli rendezvények zajától sűrű sövénnyel eltakart hétvégi házáról a jövő-menő idegenek nemigen feltételeznék, hogy milyen remek pincét rejt. Arról nem beszélve, hogy ha nem ragaszkodunk szigorúan a földhivatali nyilvántartás bejegyzéseihez, akkor ez a pince a hegyre vezető út végén a Strázsa itteni, legelső pincéje. Ha mégis ragaszkodnánk, hát jó: ez még Laposhegy, de az itt futó dűlő túloldala már a Strázsa. Meg különben is, Kiss Péter élete legelső pincéjének - amit egy kényszerhelyzetben '81 nyarán eladott - falára is a kettes szám volt följegyezve. A mellette lévő volt az egyes, akkoriban Bokros Karcsi bácsié. Velük kezdődött a pincehegy.
Két évvel ezelőtt éppen most, júliusban lett pincéje az öttagú Rajki családnak a Strázsahegyen. Ha eszembe jutott volna megkérdezni, Rajki László bizonyára a napját is meg tudta volna mondani az adásvételnek, a hegyen pincéhez jutni ugyanis az olyan örömteli események közé számít, amiket az ember szívesen megjegyez. Főleg, ha azt a pincét egy ideje már nagyon akarta. A Rakji családdal pedig éppen így volt. Addig-addig jártak fel a rendezvényekre, vendégként a baráti összejövetelekre, hogy egyre erősödött bennük a kívánság: pincetulajdonosnak lenni a Strázsán.
A monori Magócsi István egyszerre számít régi, és szinte még egészen új pincetulajdonosnak a Strázsahegyen. Ez ugyan feloldhatatlan ellentmondásnak látszik, mégis van rá egyszerű magyarázat, ami ráadásul szorosan összefügg a hegy sorsával.
Köztudomású ugyanis, hogy volt egy választóvonal a pincefalu életében, amikor annak kellett eldőlnie, maradhat-e a szőlők, a pincék, a társasági élet színtere, fejlesztésre érdemes táj a monoriak kedvelt pihenőhelye, vagy az élet szélére sodródottaknak, a leszakadóknak ad lak- és menedékhelyet. Ez utóbbi esetben egyúttal bele kellett volna törődni, hogy a szőlőhegy, mint a kikapcsolódás és szórakozás helye, végleg elveszett.
Amikor a vecsési Sárosi István ellátogatott az etyeki borfesztiválra 2004-ben, még nem sejtette, mekkora fordulat következik be az életében azzal, hogy a pincékben és azok közvetlen környékén zajló élet hangulata úgy magával ragadja, mint a forgószél. Mert valami ilyesmi történt vele, úgyhogy azon helyt el is döntötte: neki is kell egy pince. Persze, nem Etyeken, Vecséshez az túl messze van. Elkezdett érdeklődi barátai, ismerősei közt, ki tud a közelben pincéket, szőlőskerteket, s ekkor bebizonyosodott megint egy régi szólás abszolút igazsága, miszerint a jó bornak is kell a cégér. Hiába állt ugyanis a Strázsahegy a monoriak érdeklődésének középpontjában emberemlékezet óta, ha a szomszédos Vecsésen Sárosi István még csak nem is hallott róla soha.
Csakhogy, miképpen egy másik szólás bölcsen megállapítja: innen szép győzni