Ha a vendéget már eleve egy olyan, kézzel írott táblácska fogadja, mint amilyet Sintár András minden alkalommal kihelyez a pincéje bejáratához, a látogató azonnal jó kedvre derül. „Ez a pince nyitva /várlak mindig vissza!”
Hát lehet ilyen helyre nem visszatérni?
Sintár Andrásnak – akit Öcsi bácsi néven ismer a környék – nem kell a szomszédba mennie rigmusokért, a verseléshez elég, ha jó kedve van. Mivel közismerten, mondhatni alapjáraton jó kedélyű ember, víg történeteinek se szeri se száma. Noha most, 78 évesen miközben hivatását, a kereskedést nem hagyta abba, változatlanul napi tíz órákat dolgozik Bitang elnevezésű vas- műszaki boltjában – már azt állítja, fogyóban van a jó kedve. A tavalyi évet például így jellemzi: nem történt semmi, mert nem volt min nevetni.
Így hát a pincekamrában, e februári, zord hideg napot a minden pincekamrában megtalálható forró kályha mellett emlékidézéssel töltjük. És főleg nevetéssel.
Előkerülnek azok az idők, amikor a Vasipari kátéesz dolgozói testületileg a Stárzsahegyen lévő pincefaluba jártak kikapcsolódni, s ezek a jó hangulatú összejövetelek arra késztették Sintár Andrást, hogy neki is legyen saját pincéje. Főleg, mert Bara Gabi bácsi kijelentette: akinek nincs, az nem is monori ember.
Herda Kálmán közismert és népszerű ember volt Monoron, akiről azonban én akkor hallottam először, amikor valaki elmesélte, hogy a hangja éppen olyan, mint Sárdi Jánosé. Azé a Sárdi Jánosé, akiért rajongott az operettkedvelő közönség úgy nyolcvan éve, de még a mai hatvanas-hetvenes korosztály is tudta - hiába nevelkedett az Illésen, az Omegán és a Beatles-en- hogy kiről van szó, ha szóba került a Kalotaszegi madonna című film, vagy a Leányvásár.
Mostanában már nem érdemes szóba hozni, generációk nőttek fel, akiknek nem mond semmit a neve, én azonban akkor annyira kíváncsi lettem a monori Sárdi-hangra, hogy felgyalogoltam érte a Strázsahegyre, majd megírtam a találkozásunkat a Pest Megyei Hírlapba.
