Pincefalvak

Az állandó hőmérsékleten érlelt pincés bor és az éves fogyasztásra szánt kamrás bor tárolása közötti különbség mellett a 14. században kezd kibontakozni a szőlőhegyen, illetve településen kívüli és a belső telken megvalósuló szőlőfeldolgozás és bortárolás közötti megoszlás is, ami településszerkezeti és életmódbeli következményekkel járt. A lakótelken épített bortároló pincék meglétéről gyakran szólnak 13–14. századi történeti források a dunántúli, kis-kárpátoki, erdélyi és felföldi városokra vonatkozóan (Belényesy M. 1955: 18–19). Ezeknek az épületeknek nagyobb része két-három helyiséges kőház, melyek alatt kőből épített, boltozott pince volt. Ilyen kőboltozatos pincék egyre nagyobb számban kerültek elő a 15–16. századi észak-magyarországi mezővárosi ásatásokból (Vác, Pásztó, Gyöngyös, Miskolc, Sárospatak) és a Dunántúl (Alsóörs, Segesd) több középkori kúriájából is (Kecskés P. 1989: 239–243; Magyar K. 1991: 15–20). A Sümeg {206.} melletti Sarvaly faluásatása során olyan többhelyiséges lakóházakhoz kapcsolódó, 15–16. századi kőfalú pincéket tártak fel, melyeket félig vagy egészen földbe süllyesztettek, s födémük kőboltozatos vagy síkmennyezetes lehetett. Ugyanitt lakóépületek melletti, különálló pincéket mint telki gazdasági épületeket írtak le (Parádi N. 1979: 55–60).

41. ábra. Mezővárosi pince a 15. századból. Vác (Pest m.)

Egy kis kúttörténelem

Az alföldi gémeskutakról mindenki hallott már, a legtöbben pedig úgy hiszik, ez a magyar pásztornép nagyszerű találmánya. Pedig a gémeskút a Lappföldtől a Szaharáig mindenütt, még a japán szigeteken is megtalálható.

A Hortobágyon azonban, ahol a pusztai állattartás fénykorában a szárazság szenvedéssel és hatalmas veszteségekkel járt, a pusztai emberek leleményessége megszámlálhatatlan fajta víznyerőhelyet, kutat teremtett. Csak néhányat sorolunk közülük: sírkút, lápi kút, nádkút, kopolyakút, gerádicsos kút, veremkút, korsókút,deszkakút, bödönkút....

A bortárolás módjának és helyének két alaptípusát különböztetjük meg: a felszín feletti sík falú épületekben (présházpince) történő és a felszín alatti folyosószerűen kiképzett, vájt vagy boltozott építményekben (lyukpince) való bortárolást. Hazánkban szinte borvidékenként változik és árnyalódik a kép.

A Monori Pincefaluban, a Strázsahegyen az eredeti állapotban megmaradt hagyományos pincék a következő  alaptípusokba sorolhatók

A Lázár-villa fent volt, majdnem a hegy tetején, valamivel alatta az Ádler-féle kastély – magyarázza Kovács Sándor, s nem kétséges, hogy eközben maga előtt látja mindkettőt.  Az Ádler-féle épület – amelynek múltjából számomra olyasmi rémlik, hogy fenyőkkel volt körülvéve, melyeken mókusok ugrándoztak, s a partoldalon a sövény olyan sűrűre nőtt, hogy rá lehetett könyökölni, mint egy mellvédre, úgy bámulni lefelé a kék párában úszó Monorra – átépítve, de ma is megvan.

Ha a vendéget már eleve egy olyan, kézzel írott táblácska fogadja, mint amilyet Sintár András minden alkalommal kihelyez a pincéje bejáratához, a látogató azonnal jó kedvre derül. „Ez a pince nyitva /várlak mindig vissza!”

Hát lehet ilyen helyre nem visszatérni?

Sintár Andrásnak – akit Öcsi bácsi néven ismer a környék – nem kell a szomszédba mennie rigmusokért, a verseléshez elég, ha jó kedve van. Mivel közismerten, mondhatni alapjáraton jó kedélyű ember, víg történeteinek se szeri se száma. Noha most, 78 évesen miközben hivatását, a kereskedést nem hagyta abba, változatlanul napi tíz órákat dolgozik Bitang elnevezésű vas- műszaki boltjában – már azt állítja, fogyóban van a jó kedve. A tavalyi évet például így jellemzi: nem történt semmi, mert nem volt min nevetni.

Így hát a pincekamrában, e februári, zord hideg napot a minden pincekamrában megtalálható forró kályha mellett emlékidézéssel töltjük. És főleg nevetéssel.

Előkerülnek azok az idők, amikor a Vasipari kátéesz dolgozói testületileg a Stárzsahegyen lévő pincefaluba jártak kikapcsolódni, s ezek a jó hangulatú összejövetelek arra késztették Sintár Andrást, hogy neki is legyen saját pincéje. Főleg, mert Bara Gabi bácsi kijelentette: akinek nincs, az nem is monori ember. 

Herda Kálmán közismert és népszerű ember volt Monoron, akiről azonban én akkor hallottam először, amikor valaki elmesélte, hogy a hangja éppen olyan, mint Sárdi Jánosé. Azé a Sárdi Jánosé, akiért rajongott az operettkedvelő közönség úgy nyolcvan éve, de még a mai hatvanas-hetvenes korosztály is tudta - hiába nevelkedett az Illésen, az Omegán és a Beatles-en- hogy kiről van szó, ha szóba került a Kalotaszegi madonna című film, vagy a Leányvásár.

Mostanában már nem érdemes szóba hozni, generációk nőttek fel, akiknek nem mond semmit a neve, én azonban akkor annyira kíváncsi lettem a monori Sárdi-hangra, hogy felgyalogoltam érte a Strázsahegyre, majd megírtam a találkozásunkat a Pest Megyei Hírlapba.