Pincefalvak

A Monori Pincefalu a helyi lakosság számára egy könnyen elérhető  hagyományokkal rendelkező rekreációs hely.  A városban vagy városias környezetben élő emberek számára a falusi turizmus adja az egyik lehetőséget a természettel való találkozásra, ahol újra tudják építeni a régen általánosan meglévő kapcsolatot a természettel és az ott munkálkodó emberekkel. A Monori Pincefalu a maga természeti és építészeti adottságával, hagyományaival, tanösvényével, borászaival, vendéglátással foglalkozó pincészeteivel háboríthatatlan kikapcsolódást biztosít a falusi turizmust kedvelők számára

Aki járt már a Strázsahegyen, belehallgatott a tavaszi szélzúgásba vagy a nyári csendbe, megállt valahol egy magaslaton, hogy hallgathassa a közeli fán burukkoló gerléket, netán egy pince teraszáról figyelte derűsen, amint a feketerigók seregélyekkel civódnak egy szem cseresznyén, az ilyen embernek nem mondunk újat azzal, hogy a most következő hetekben tartják éjszakai, késő esti koncertjeiket a világ állítólag legszebben éneklő madarai, a nálunk is honos fülemülék.

Párás a pince, penészedés tapasztalható? Ezek gyakori problémák a borospincékben. A probléma gyökere a nem kielégítő szellőzés, azaz a magas páratartalom. Az előző cikkünkre visszautalva, amely az optimális bortárolás körülményeit taglalja, ahol részletesen kitértünk a  megfelelő szellőztetés fontosságára.

Van, amit ugyan érdemes felemlegetni a múltból, már csak összehasonlítás és miheztartás végett is, de visszahozni, azt senki nem akarhatja – állapította meg az emlékidézésre összegyűlt társaság, miután épp túljutottak az '50-es évek vége és a '60-as évek eleje édességválasztékának felsorolásán. Amit nem is tudtak rövidre fogni, pedig maga a választék nem volt éppen bőséges. Csak hát közben folyton nevetésszünetet kellett beiktatni. 
A svájci és belga csokoládék, a százféle szaloncukor világában ugyan ki tudná nevetés nélkül megállni, ha eszébe jut a kandiscukor. A krumplicukor. Az édesgyökér. A kristálycukorral megszórt zsíroskenyér. A bögrében, cukorral kikevert, a tyúkólból frissen előkerült nyers tojás, mint az ínyencségek non plusz ultrája.

A pincéket élesen ketté kell választani építési módjuk, illetve keletkezésük alapján. Beszélnünk kell a klasszikus borpincékről és egy modern épület pincéjéről. Az igazi borospincéket még a régi rómaiak „találták” fel – legalábbis régebbi kultúrákból nem maradtak fenn mai értelemben vett hűtőpincék.

Pincefalu mindig is különleges kultikus helyszín volt és lesz. Már a XIX. századtól kezdve a pincefalu nem csak a szőlőfeldolgozás, borkészítés és bortárolás helyszíne volt hanem egyre gyakrabban baráti társaságok családok kiránduló helyszíne is.  Vörösmarty és barátai az „összeszóllalkozást” követően cimbora-kocsira szálltak és úgy mentek fel a Budai-hegyekben lévő szölöskertekbe kirándulni , hogy egy jót egyenek és kóstolhassák a hegy levét.  Ma sincs ez másként, azok a szerencsés helyek amelyek pincefaluval rendelkeznek ott a helyiek gyakran kirándulnak fel a „hegyre”, jönnek össze közös főzésre, enni-inni, beszélgetni, születésnapot és egyéb neves napot ünnepelni.

Az állandó hőmérsékleten érlelt pincés bor és az éves fogyasztásra szánt kamrás bor tárolása közötti különbség mellett a 14. században kezd kibontakozni a szőlőhegyen, illetve településen kívüli és a belső telken megvalósuló szőlőfeldolgozás és bortárolás közötti megoszlás is, ami településszerkezeti és életmódbeli következményekkel járt. A lakótelken épített bortároló pincék meglétéről gyakran szólnak 13–14. századi történeti források a dunántúli, kis-kárpátoki, erdélyi és felföldi városokra vonatkozóan (Belényesy M. 1955: 18–19). Ezeknek az épületeknek nagyobb része két-három helyiséges kőház, melyek alatt kőből épített, boltozott pince volt. Ilyen kőboltozatos pincék egyre nagyobb számban kerültek elő a 15–16. századi észak-magyarországi mezővárosi ásatásokból (Vác, Pásztó, Gyöngyös, Miskolc, Sárospatak) és a Dunántúl (Alsóörs, Segesd) több középkori kúriájából is (Kecskés P. 1989: 239–243; Magyar K. 1991: 15–20). A Sümeg {206.} melletti Sarvaly faluásatása során olyan többhelyiséges lakóházakhoz kapcsolódó, 15–16. századi kőfalú pincéket tártak fel, melyeket félig vagy egészen földbe süllyesztettek, s födémük kőboltozatos vagy síkmennyezetes lehetett. Ugyanitt lakóépületek melletti, különálló pincéket mint telki gazdasági épületeket írtak le (Parádi N. 1979: 55–60).

41. ábra. Mezővárosi pince a 15. századból. Vác (Pest m.)

Egy kis kúttörténelem

Az alföldi gémeskutakról mindenki hallott már, a legtöbben pedig úgy hiszik, ez a magyar pásztornép nagyszerű találmánya. Pedig a gémeskút a Lappföldtől a Szaharáig mindenütt, még a japán szigeteken is megtalálható.

A Hortobágyon azonban, ahol a pusztai állattartás fénykorában a szárazság szenvedéssel és hatalmas veszteségekkel járt, a pusztai emberek leleményessége megszámlálhatatlan fajta víznyerőhelyet, kutat teremtett. Csak néhányat sorolunk közülük: sírkút, lápi kút, nádkút, kopolyakút, gerádicsos kút, veremkút, korsókút,deszkakút, bödönkút....

A bortárolás módjának és helyének két alaptípusát különböztetjük meg: a felszín feletti sík falú épületekben (présházpince) történő és a felszín alatti folyosószerűen kiképzett, vájt vagy boltozott építményekben (lyukpince) való bortárolást. Hazánkban szinte borvidékenként változik és árnyalódik a kép.

A Monori Pincefaluban, a Strázsahegyen az eredeti állapotban megmaradt hagyományos pincék a következő  alaptípusokba sorolhatók