„Van miért, van kiért. És a sajátunkat csináljuk. És úgy, ahogyan én szeretném.”
Szabó I. Gyula ismert alakjává vált a Monori Pincefalunak. Augusztustól karácsonyig (a szőlőműveléssel és szürettel kapcsolatos teendők mellett) elsősorban a pálinkafőzés teendői kötik le, de közben szörpöt főz, saját szószokat, leveket készít, vendégekkel foglalkozik, miközben – elnökként – irányítja a Monori Borút Egyesületet, a Jégvirágtól Borvirágig rendezvény fő szervezőjeként. Nem csoda, hogy beszélgetésünkre nem volt könnyű időpontot egyeztetni vele, még a téli időszakban sem.
- Milyen hagyományai voltak családjában a szőlész-borász tevékenységnek?
- Már ükapám is szőlővel foglalkozott, sokkal nagyobb területen, mint most én. Nagyapám itt lakott az Acsádi utcában. Ő tudta, hogy minden nap meg kell inni két liter folyadékot, ezért fogta a kis korsóját, és naponta feljött a saját pincéjébe. Itt fenn, a Strázsán élte úgymond a társadalmi életét. Gyerekkorom óta magam is benne vagyok a szőlőművelésben. Budapesten lakom, 1984 óta, de gyakorlatilag mindig jövök, megmaradt a kötődésem. Minden hétvégén segítettem a szülőknek a szőlőben, majd szinte most már naponta. Nekem van is itt egy mini helyem Monoron. És mivel az édesapám (aki egyébként vizet nem is ivott) meghalt, rám maradt ez a kis pince. Úgy gondoltam, hogy felújítjuk, és belé pedig jó bort szeretnék termelni.
Figur Gábor harmincéves, nős, két kisfia van. Monoron egy mezőgazdasági cégnél dolgozik, és emellett őstermelőként – bár nagyon kevés szántóföldjén kukoricát, napraforgót, búzát termel – leginkább szőlővel foglalkozik, és a Hegyközség választmányának tagja
„Azért Családi Pincészet, mert mindenki benne van.”
Csúzi Lászlóné fogalmazta meg így közös munkájuk lényegét, amikor férjével együtt beszélgettünk a szőlészetükkel kapcsolatos aktuális kérdésekről. Hozzátette, hogy aki nem szereti a szőlőt, annak az csak fáradság. Más, ha csak látja a tőkét, örül annak, hogyha azon a szőlő szép, egészséges. Nem a muszájt érzi. Ez továbbviszi az embert a nehézségeken is. Csúzi László visszaemlékezéseivel hitelesítette mindezt. Felidézte, hogy apja már kisgyerek korában megmutatta neki pl. a metszésmódokat, így – mivel nagy- és dédapja is foglalkozott ezzel – mindenbe szinte belenőtt. Pesti rokonaiknak is volt itt pincéje. A sajátjuk akkor az egykori csőszház mellett volt, ahol mindig volt bor.
